Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Radics Viktória: Az ember mélye (Kertész Imre: Sorstalanság) (kritika)
RADIOS VIKTÓRIA Az ember mélye KERTÉSZ IMRE: SORSTALANSÁG ,,En idealista voltam.” Obersturmbannführer Eichmann A halál táborokról szóló d okumemtumir odalom akaratlanul furcsa játékba pörgeti az olvasói tudatot: bizonyos kéjes borzongással, már-már eszeveszett kíváncsisággal lovallhatja bele magát az ember az ilyen könyvek olvasásába. Humánus vénánkat irritáció éri, erkölcsi érzékünk izgalmi állapotba kerül: a tabu vad érzéki képei ingerük a kikezelt morált. S mint valami hajmeresztő sci-fit, úgy faljuk a múlt képtelenségeit, jelenünket bizsergetve. A befogadói távlat csalása, az időmúlás trükkje, erkölcsünk félrekompenzáló jellege okozza ezt a zavart. Ugyanis képtelenek vagyunk azt magunkra venni. Megszeppenve és fürkészőn bámuljuk hites képmásunkat. A szánalom, áz ijedtség és a bámulat ellentmondó érzéseinek vibrálása okozza azt az izgatott borzongást, ami egy kissé a holttetem és a pornográfia szemléléséhez hasonlítható érzés, amikor is az ember elé tárul az ő igazsága, amitől megrendül, és amit szégyell. Nem bírjuik elfogadni, hogy azok vagyunk, mert humánumunk nem a sortét mélyekből épül fel, hanem kegyes csalásokra és elhallgatásokra támaszkodik. Az idea, s nem a természet humánus lendületeinek szülője. Ami „odalenn” van bennünk, azt úgy szemléljük, mint király a nyomorultat — mint árja a mocskos zsidót. „A lágerek pokla”, „sok borzalom”, „vérző sebek”? Kertész Imre lágerregényének végén a túlélő főszereplő értetlennek és éretlennek találja az an glazsált újságíró kérdéseit. A szerző nem ad alkalmat humanista magömlésre, nem enged kiutat sem a szánalom, sem a bámulat felé, hanem lelki számadásra késztet. Nem az érzelmekkel feldúsított tény, hanem a tényékhez való ellentmondásos és tisztázatlan viszony a regény tárgya, az élmény elemzése a célja. Kényes kérdés ez, traumáinkat és titkainkat érintő, humanizmusunk hitelére kérdező, értelmünk higiénés határait feszegető. Kertész Imre lágerregénye nem történelmi regény és nem tényirodalom, hanem lelki számadás. Nein kijelentő, hanem kérdéseket mozgató. Nem memoár, hanem fikció, mondhatnánk azt is, hogy újfajta nevelődési regény. Mintha még nem fejeződött volna be. Feltűnik az ismert topográfia: a gettó, Auschwitz, Buchenwald; feltűnnek a közismert jelek: a sárga csillag, a marhavagon, a szögesdrót, a kémény; szerepel a speciális jelentésaurájú „lágerszótár”: Appel, Kápó, Dörrgemüse... A regény mégsem a legszörnyűbb szimbólumok erdejébe kalauzol — mindezek akcidentáliáknak is tekinthetők —, hanem — éljünk itt egy kiégett metaforával — a szívbe. Egy gyerekébe. Kiégő szívbe. Elbeszélt monológot hallunk. Az egyes szám első személyű narrátor egy tizenöt éves fiú lényébe éli bele magát, és distanciáját, post festta tudását félretolva, alapjában véve jelen időben és félmúltban, de nem közvetlenül élményszerű, „autonóm”, hanem „letisztított”, reflektált monológ formájában elbeszélve előadja, ami akkor és „másnap” történik benne, mármint a gyerekszívben. Az időkeret kb. egy év (1944—45-re tehetjük), a térkerét Budapest—Auschwitz—Buchenwald—Zeitz—Buchenwald—Budapest. A színtér az ember mélye. 80
