Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Mészöly Miklós: Számvetés 1988 (esszé)

egyre kukább megfeledkezünk. Azzal a tudatos naíívsággal, ami iránt a gondolkodás ideológiai tolvajnyelvének szüntelen fertőzése miatt már-már kezdjük elveszíteni az érzékünket. És itt a tolvajnyelv szó szerint értendő: az igazság és a tények lapátnak meg a mindennapos és törvényesített nyelvi, szóhasz- nálatbéli tolvajkodás során.

Abból ^indulnék ki, bogy a szólás nyilvánossága jóval több, mint jogi, alkotmányjogi stb. probléma. Így mindenekelőtt: a tiltás rabulisztikájának cáfolata már 'Csak azért sem érdemel különösebb érvelést, mert a szólás evidencia. Az ember nyilvánosnak születik. És bár a szólás jogától megfosztható, a beszédes hallgatás autonómiájától még akkor sem, ha a hallgatást egyetértéssé akarják manipulálni, ködösíteni. Röviden: a szólás nyilvánossága létezésünk etikai szintjének, az emberi beszéd tiszteletének és méltóságának a kérdése. Így a hatalmi szisztémák gyakorlatának étoszát és normáit is minősíti.

Ugyanis annak a megóvásáról van itt szó, ami legdöntőbben különböztet meg -bennünket az állattól — például a hangyák, termeszek joggal csodált társadalmától. E társadalmak éppenséggel ftem a szólás, hanem a hallgatás kitüntetettjei. Pontosabban, a természettől rendelt szájkosár apoteózisai.' Olyan szájkosáré, mely nem 'Valamiféle központi bizottság találmánya és drillje, hanem egy adott létezési forma elidegeníthetetlen sajátja. Ahogy a miénk is az. Biztosra vehetjük, hogy ezek a társadalmak az adottságaik tiszteletben tartásának köszönhetik, hogy funkcionálásuk, teljesítményük és termelékenységük — mutatós mutandis — a fejlett nyugati, ázsiai országok normái szerint is bámulatosak ... De ugyanakkor olyan modell is, melyhez ha az emberi utópiák és hatalmi rögeszmék közeledni próbálnak — ami visszatérő csábítás — vállalkozásukat előbb vagy utóbb az az emberi természet Toppantja ösz- sze, mely archaikus ösztönzéseivel mindig az élet beszédes nyilvánosságának és pluralista formáinak a pártján van. És a szabadsággal szolidáris.

De ha már idáig szaladtunk, rugaszkodjunk tovább: ha az ideidézett termeszeket történetesen egy diktátorunk tűzzel-vassal beszédre akarná rávenni, drámájuk sokban hasonlítana ahhoz a drámához, amit a szájzáras társadalmak élnek át és szenvednek végig. Csak az előjel más. És egy termeszforra- dalom — mondjuk, egy termesz 1956 vagy 1968 — szükségképpen a hallgatás kiharcolásában fogja megtalálni a maga optimális közösségi egyensúlyának és jólétének biztosítékát. Vajon ki értené meg jobban ezt a forradalmi döntést, mint egy szájzáras társadalom állampolgára?! Lévén routinier abban, hogy mit jelent az, ha a sejtjeibe kódolt természetéből kigumibotozzák.

Lehet, hogy.ez az analógia frivol, groteszk, de sajnos, pontos. Ez a Helsinki-típusú, leverő hitviták nélkül iís belátható.

Persze kérdés, hogy a szólás korlátozása, tiltása esetén mit tehet az állampolgár. Szerintem sokat, ha szívós és következetes. Azt gondolom, eljutottunk oda, hogy fel kell hagyni az ideológiai rabulisztikával való meddő ideológiai hadakozással. Helyette hagyni kell, hogy ez a naibul.isztika maga tegye még meztelenebbé kivételes abszurditását. Egyszer és mindenkorra kell elfelejteni és kilúgozni magunkból az óvatoskodó-érvelgető társadalmi magatartást. Végre is elsöprő a többsége azoknak, akik a szólásra, beleszólásra jogot formálnak — megfellebbezhetetlen jogosultsággal. És ennek a súlyát kell szüntelenül és nyomasztóan érzékelhetővé tenni. Azaz, megszólalni mindenütt és mindannyiszor, ahol és ahányszor szájnyitásnyi rés adódik. Azaz, eltökélten az emberjogi evidencia álláspontjára helyezkedni és a szabadság min- dennapös evidenciájával viselkedni. Azaz, így tenni világossá, hogy az emberi

770