Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv (Személyiségvázlat Sylvia Plathról) (tanulmány)

vele egy papírt, hogy soha nem megy újra férjhez. Amikor [kilenc éves voltam]. Sajnos, ígéretét nem szegte meg... (268).

Talán ez nyomasztotta Sylviát leginkább: hogy anyja egyszer benyújtja neki a számlát, ha kiderül, hogy rosszul döntött bármiben is, vagy ha kiderül, hogy ő valójában „más”, mint mások, vagy mint amilyennek anyja elképzelte. Hogy anyja mit érzett valójában^ azt nem tudhatjuk, hiszen csak Sylvia Plath személyiségén megszűrve ismerjük őt, illetve csak azokat az érzéseket ismerjük, amelyeket Sylvia Plath tulajdonított neki. Nyilván azt hitte, mindent megtett lányáért. Szubjektíve biztos igaza volt.

„Lehet, hogy gyűlölöm őt, de ez nem minden. Én ... szeretem is. Végül is, ahogy mondani szokás, az anyám. »Csak akkor tudja kisajátítani, ha kisajátítható.« Így gyűlöletem és félelmem saját bizonytalanságomból származik.” (277.)

A bizonytalanság a kulcsszó itt és általában. Sylvia Plath többek között saját nőiségét is azért nem tudta elfogadni („Szörnyű tragédiám, hogy nőnek születtem”, Napló, 29—30.), mert nem látott maga előtt követhető mintát, járható utat. Nemcsak anyját gyűlölte (ezért), hanem az életében szerepet játszó összes nő- és anyafigurát. Két női életmód-minta lebegett a szeme előtt. Mindkettőtől egyformán irtózott. Az egyik „a feleségé”, amelyet elsősorban anyja képviselt, közvetített, sugalmazott neki: a konzervatív, családjának, háztartásának, a társasági életnek élő, biztonságra törekvő, a személyiségét feladó, azt a férfinak alárendelő nő típusa. A másik „a független nő” életformája, amely Sylvia Plath elképzelésében vagy leszbikus hajlamokkal, vagy vénlányos, szobatudósi 'magatartással, életidegenséggel társult. így saját nőiségével egyszerűen nem tudott mit kezdeni.

A nőkkel szemben általában is ellenséges (utálta őket) és nagyon féltékeny volt. Nem bírta elviselni, ha egy másik nőt — bármilyen vonatkozásban — fölébe helyeztek. Jellegzetes példája ennek a paranoid reakciónak Az üvegbura egyik jelenete: az, amikor Esther Greenwood találkozik élete első pszichiáterével, dr. Gordonnal. Dr. Gordon íróasztalán egy fénykép áll, amely egy szép nőt, meg két kisgyereket ábrázol. Esther személyes sértésnek, személye elleni támadásnak veszt, hogy az orvosnak (akit különben első perctől fogva utál) felesége van, és ezt még hangsúlyozza is. Ügy érzi, ezzel nőiségét vonják (kétségbe, veszik el, semmisítik meg:

„Ez a fénykép valahogy megőrjített.

Nem értettem, miért áll félig felém fordítva; dr. Gordon így óhajtja netán azonnal a tudomásomra hozni, hogy ragyogó szép felesége van, ezért hát jobb, ha nem is jut eszembe semmi őrültség.”

Félt a nőktől. Ezeket az érzéseit természetesen leplezte. Naplójában viszont félelemmel vegyes ellenszenvvel ír róluk: „Több nő együtt mindig zavart” (33.). „Nő vagyok, és nők között, még anya és lánya között sem lehet lojalitás. Mindkettő harcol az apáért, a fiúért, az ágyért-asztalért” (101.) Gyerekkoráról: „A kis fehér ház a sarkon; egy nőkkel teli család. Olyan sok nő, hogy a ház bűzlött tőlük” (266.).

Férfi-gyűlöletét is elsősorban a féltékenység motiválta, valamint az az érzése, hogy szexuálisan rájuk szorult. Rendkívül irigyelte a férfiakat, amiért ők szabadon és büntetlenül kiélhetik szexuális, tudományos, költői, egyáltalán: bármilyen vágyaikat, miközben a nőt abszolút eszköznek tekintik: nemi aktusra, szülésre, mosásra használják. Általában is gyűlölte az eszközszerepet, különösen azt, hogy bármilyen szempontból a férfiak kiszolgálója legyen.

1958-ban Bostonban Sylvia Plath újra járni kezd régi pszichiáternőjéhez, Ruth Beuscher-hez, aki megengedi neki, hogy gyűlölje anyját. Ez az orvosi engedéllyel történő gyűlölet valamit enyhít nyomasztó érzésein: legalább egyirányúsítja őket. Anyjáról készült naplójegyzetei is ekkoriban, 1958—59-ben keletkeztek.

A terápia valószínűleg arra irányult, hogy lazítsa az anya és lánya közötti függőségi viszonyt, azaz hogy Sylvia Plath ne érezze, hogy anyjának minden tettéről számot kell adnia. Tudjuk, mennyire rettegett az elutasításoktól, ha például verseit visszaadták a lapok, mindig szabályszerű dührohamot kapott. Ebben a kétségkívül eltúlzott reakcióban nemcsak hiúság volt, hanem az attól való félelem is, hogy az

76