Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv (Személyiségvázlat Sylvia Plathról) (tanulmány)

„Szeretném... ha biztos lehetnék abban, ami vagyok: akkor tudnám, hogy azok az érzések, amelyek bennem vannak, még ha hasonlítanak is anyám érzéseire, valóban az enyémek. Most nehezen tudok különbséget tenni a hasonlóság és a valóság között” (Napló, 280.).

„MIT VÁROK ANYÁM SZERETETÉTÖL? MI AZ, AMIT NEM KAPOK MEG, AMI MIATT SÍROK? Azt hiszem, mindig úgy éreztem, hogy önmaga kiterjesztéseként használ, hogy ha öngyilkosságot követek el, vagy megkísérlem, az neki «-szégyen«, vád: és az is volt, természetesen. Vád, hogy nem szeretett eléggé.” (Napló, 279—80).

A felszín persze itt is sípra, csillogó. Túlságosan, gyanúsan az. Sylvia Plath leveleiben feltűnően sokszor hangsúlyozza, hogy mennyire szereti, tiszteli, csodálja anyját, mennyire hálás neki önzetlenségéért, a sok áldozatért. Valójában ez inkább nyomasztja. („Áldozat, amit nem kértem.”) A levelekben szó sem esik kényes kérdésekről (szexualitás), vagy bármi olyasmiről, ami Sylvia Plath-t tényleg mélyen foglalkoztatja. Egy-két kivételtől eltekintve a levelek mesterségesen bizakodóra hangoltak; sikereiről, tudományos és költői terveiről számolnak be. Időnként egy-egy versét is elküldi, felsorolja díjait.

Ez a levelezés mindkét fél részéről hazugságon, vagy legalábbis színlelésen, egymás jószándékú becsapásán alapult. Sylvia Plath sohasem valódi önmagáról írt, hanem arról a tipikus amerikai diáklányról, akinek őt anyja — szerinte — látni szerette volna. Ezt ő maga írja naplójában:

„Az egyik oka annak, hogy olyan jó levélkapesolatban voltam anyámmal, amíg Angliában éltem, az volt, hogy mindketten verbalizálni tudtuk az önmagunkról egymás számára fenntartott vágyképet: a kölcsönös érdeklődést és az őszinte szeretetet, és soha nem éreztük, hogy tényleges érzelmeink konfliktusban lennének ezekkel a szavakban kifejezett érzésekkel. Éreztem elégedetlenségét. De azt is, hogy ettől országhatárok választanak el” (280).

Anya és lánya sűrűn leveleznek, de alig-alig találkoznak. „Különben is elvem volt: egy hétnél soha ne legyek hosszabb ideig együtt anyámmal egy fedél alatt”. — mondja Esther Greenwood Az üvegburában. Sylvia Plath is így gondolta.

Állandóan attól félt, hogy olyan lesz, mint anyja: józan, puritán, gyakorlatias, frigid (?). De ugyanakkor talán akarta is, vagy úgy érezte, hogy olyannak kellene lennie. Gyakorlati dolgokban teljesen anyjára támaszkodik, de lelki-érzelmi életét nem tudja vele megosztani. Egy egészen korai naplóbejegyzés: „Le kell írnom, mi történt velem ma délután. Anyámnak nem tudom elmondani. A szobámban volt, mikor hazaértem, ruhákkal vacakolt, és még csak nem is érzékelte, hogy valami történt. Csak korholt meg fecsegett egyre. Nem tudtam leállítani és elmondani neki” (5).

Ügy tűnik, az anyának, Aurelia Schober Plath-nak örömteien, áldozatvállaló élete lehetett. Lánykorában tudományos ambíciói voltak, de miután férjhez ment Otto Plath-hoz, a nála jóval idősebb tudóshoz, teljesen a családjának szentelte magát. Amikor pedig férje meghalt, kizárólag a két gyerekéért élt; Sylvia és Warren a legjobb iskolákba jártak. Aurelia részben alkata, részben neveltetése, részben sorsa miatt nyilván soha nem élvezte az életet (ennek talán még a lehetősége sem merült fel benne), hanem kizárólag kötelességteljesítésnek tekintette azt. „Mit tud anyám a szerelemről? Semmit.” — írja Sylvia gúnyos-keserű megvetéssel naplójába (267).

Anyjának ez az életvitele Sylviában ellenérzéseket, lelkifurdalást, öhvádlásokat, az ellenérzések pedig mélységes bűntudatot keltettek. Érezte, hogy anyja szereti, csak éppen rosszul: azaz a saját elképzelései, mércéi szerint, ahogy neki volt jó, és nem úgy, ahogy azt Sylvia Plath szerette volna. Valószínűleg ez a felemás helyzet keltett Sylviában ilyen erős indulatokat. Nem szeretett lekötelezett lenni. A hála-érzés hiánya így gyűlöletté alakult benne, amit viszont el kellett fojtania.

„Becsapva éreztem magam: nem szerettek, pedig minden jel arra mutatott, hogy igen: a világ azt mondta, szeretnek: a tényleges hatalmak azt mondták, szeretnek. Anyám feláldozta értem az életét. Áldozat, amit nem kértem. ... Aláírattam

75