Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Szávai Géza: Itt az idő nem telik (regényrészlet)

kibuggyan, átüt a vér, megcsillan minden üvegben .remegő tested nyomában; de ha kinyúltok, hogy elcsípjelm valamelyiket, hogy elcsípjelek, kezem átmegy a fehéres-kék üveg-.láván, hia derékban kettőbe váglak, ismét egylbeállsz, s az áttetsző, vörös vércseppek, kis v érerek - ömlése k sem hagynak nyomot az ujjbegyemen; kidagadt, puffadt szemgolyóim véres pókhálója után tapogatóznék? összekeveredett a tömény levegővel, melyben olyan nehezen mozgatom kinyújtott kezemet, mely megtöri, hajlítja, kinyújtja a karomat: olyan ez a forró üveg-levegő, hogy ha elsütnék benne egy puskát, á golyó útját nem lehetne kiszámítani, a tömör, és mégis híg levegő hullámvonalai mentén, örvénylő öbleiben siklana; a puskával célozni sem lehetne; képtelen vagyok gondolkodni, Koma, nem tudok most válaszolni, majd később, kicsit később, sikerül aludni egy percet, vagy elájulok”; Koma kérdése óta eltelt annyi idő? Hiszen most hangzott el, még ott a levegőben, ia fülemben ... Persze, már kellemes hideg van, rámszáradt az imént — imént? órákkal ezelőtt — még patakzó izzadság, a levegő nem inog, kihűlt, megfagyott, befagyasztott, elszíntelenített és ismét láthatatlanná tett mindent, amit előbb még látni véltem, és ami már csupán lehetőségként remeg a fagyos, kristályos térben.

— Haza akarsz menni? — kérdi Koma, és öltözködik. — Elkísérlek.

Muszáj innom egy pohár pálinkát, hogy felmelegedjem. Koma horpadt gumiarccal hosszan szívja be a magáét.

— Rég nem jártam kinn — csodálkozik bele a szemét kápráztató völgybe.

— Én sem.

Valóban, nagyon rég nem jártam kinn.

— Fenét. Te mindig kint futkosol, összevissza.

— Hát lehet, hogy tőled az úgy látszik.

Kézzel legyinti, nem mondja a „hülyét”.

— Elkelne egy havazás — jelenti kd, és én kényelmes, ráérős terpeszben állva igazat adok neki. Legalább egy kiadós, nagy havazás kellene; legalább ennyi, hogy mozogjon valami ebben a kocsonyás levegőben.

Sietve .indulok el apámék háza felé; észrevétlenül továbbcsúszhatna előlem, mind távolabb siklana, mindig látnám, de sose érném el; gyors iramban szedem a lábam, de ebben a végtelen völgyben mintha alig haladnék; a szétszórt házak, tárgyak, a láthatár menekül: olyan lassan, biztosan, észrevétlenül, hogy közben az az érzésem, semmi sem mozdul, és mégis elérhetetlen. Bár (havazna. Tö(mné meg a Karácsony és Szilveszter közé szorult végtelen időt minél szaporábban a havazás, sietek Julikához, Koma hógolyókat gyúr és ;a fákat, meg a behavazott telefondrótokat célozza velük.

— Helyenként havazás — mondja vigyorogva, valahányszor talál, és dobása nyomán hó pereg a földre.

— De a legnagyobb baj az, koma — mondja a házunk előtt, a kapufélfának támaszkodva, titokzatosan —, hogy az ilyen lábnyom, akár tetszik akár nem ..., de ha felmerül, kérlek szépen egy ilyen elképzelhetetlen lábnyom, az eltiporhat, beléd mászhat, kitapossa a beledet.

— Sokat ittál, csak a pálinkát tapossa ki belőled! — kiáltok a dülöngélő Koma után, a friss alvásban szerzett fölényérzettel.

*

— Édes fiam, (még megérem, szégyenszemre, hogy téged az újesztendő sem talál .itthon. Akikor -is eltekeregsz.

— Felköltesz szilveszterezni? — nyafog Julika. — Nem sokat, csak egy kicsit.

— Persze, hogy felköltalek.

— Borotválkozz meg, fiam, húzz egy tisztességes nadrágot.

— Úgysem megyek olyan helyre. *

*

721