Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Szávai Géza: Itt az idő nem telik (regényrészlet)
— Persze. Röhög. — Nem baj. Szóival jövök én feléd (kvantumokban: több példányban, Koma. Mondjuik, hét-nyolcban, egy vonalban. — Nem teszel ki rte annyit. — Hülyéskedj ... Jó, legyen öt. Jövök veiled szembe öt példányban. Az ötből csak egy igazi. Egyetlen golyód van, azzal kell lelőjj enge|m. Ha nem az igazit lövöd le, jön feléd tovább mind az öt példány. Ha az igazira lősz, elesik mind az öt... Egy golyód van, el kell találnod az igazit, melyikre lősz, Koma? — Nem (lövök rád. De azt megmutathatom, melyik vagy. — Hát ezen van a lényeg. Mindegy, mit csinálsz, de azért inkább lőjél. Sokkal szívesebben gondolok arra, hogy lősz ... Olyan rég nem aludtam. Nem tudok aludni. Szóval lőj, tudva azt, hogy én is tudatosan helyezkedem el a kvantumokban éppen oda, ahova ... Na? — Jó. A legszélsőt (lövöm ki. Az én nézőpontomból számított jobboldalról. Elhullanak mind az öten. Kevés, jóleső pihenés után felállók, hálásan, izgatottan kérdem: — Honnan tudod, Koma? — Megérzés. De nem csak ... Ugye, te jobbkezes vagy. Ha mész valakivel szembe, akkor azt kezed ügyébe tereled, ha teheted, s ezekkel a példányaiddal teheted. És mikor feltálalta magát: ütsz... Na, meg ha puska van az illetőnél, az nyilván, minit ia kisiskolások, módszeresen jobbról balra fogja kezdeni a lövést, így szokta meg, így könnyebb, így van kézügyben. Ezért te kihúzódol a balszélső példányodba ... Na, ilyesmik. Onnan lőhetlek ki. — Igen. Igyunk az emlékekre, Koma. Iszunk. Leülök, nehéz a fejem, a karomra fektetem, felsőtesttel rátehénkedem az asztalra. — Tudod, mi a nagy helyzet a lábnyomoddal, Koma? Az, hogy keveset tart. Be van zárva két havazás közti rövid pillanatba. Aztán, aki gondolkozik rajta, az is ott veszi észre magát, egy magányos lábnyom mellett két hóréteg közé zárva, ahol az istennek se akar telni az idő. — Telik, az, koma, csak türelem kell hozzá. — Nem tudok aludni. Az a baj. A lélegzetem perzsel, a levegőt alig lehet beszívni, nem is levegő, üveg, olvasztott, folyékony üveg. — Hanem az érdekelne, koma, hogy mi történik veled abban a kvantumban: ha rádlövök, de nem iaz igazira, hanem a látszatpéldányodra, akkor az neked, az igazinak, fáj-e? De a legnagyobb problé|ma az, hogy ha lelőlek téged, az igazit, akkor véresek lesznek-e a több példányaid ? ... * — Lekoppant a szemem. Csodálkozva és örvendezve emelem fel zsibbadt fejemet az asztal lapjáról: legalább tíz percet, de lehet, bő negyedórát aludtam. Majdnem 'frissnek, majdnem pihentnek érzem magam; de legalább kellemesnek tartom az elesigázottságomat, a felgyűlt, minden porcikámba beívódott fáradtság nem nyomaszt. — Jól lekoppant, koma! Órákat átaludni egy asztalra borulva... Nem irigyeltelek. Álmélkodva nézem a vén fegyencet, de látom, nem ugrat, valóban több órán át aludtam... Pedig mintha öt-tíz perce kérdezte volna, bevérezhet-e a látszat; „nem tudok rajta gondolkozni, Koma, kóvályog a fejem, káprázik a szemem, kavarog körülöttem a levegő, mint a folyékony üvegmassza, csillog, hullámzik, góbékét képez, s ahogy téged is ellep, könbefoiy ez az átlátszó, perzselő üveglevegő- láva, hullámaiban akaratlan hánykolódik a tested, megnyúlnak alakjaid a hullámvonalakon, görcsberándulnak az örvényekben, s ahol a felperzself, égetett bőrön 720
