Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Szávai Géza: Itt az idő nem telik (regényrészlet)

Apám a konyhai keskeny sezlanon alszik, Bandi a mellettünk fek-vő szobában. Az asztalra könyökölök, dörzsölgetem a szemem.

— Nem tudsz aludni — mondja anyám és rámnéz, de az az érzésem, hogy mellém néz.

— Nem.

Mintha tőlem jobbra még lenne vagy két-három példány belőlem, anyáim azoknak csóválja a fejét.

— Édes fiam, édes fiaim ... Szegény fiam.

Jobbra fordulok, ösztönösen: nézem, mit szólnak ehhez példányaim, de háromnégy példányra való keserűség húz vissza énmagamba. Miért nem reám néz? Fel- bődülnék, „a szentségit, reám nem lehet nézni ?! Hát miért neim reám néztek” ...

— Igyál vörösbort. Attól elalszol.

Persze, apám, a .hnigádos úr is ettől alszik el. Mikor már anyám se tudja megállapítani róla, hogy élő-e vagy holt a sok pálinkától, akkor erős, sűrű, szinte likőrszerű fekete ribizlibort ad neki, amitől sikerül sokadszorra és végre teljesen berúgnia, s kábultan elaludnia.

— Én nem iszom vörösbort. Nem keverek. Pálinkát, azt ihatom.

És iszom is. Szép, fehéresen kékes színtelent. Hogy feledjem a vörösbor émelyítő ízét, melyből nem ittam, de Iáim, ha emlegetik, orrom alá nyomják, máris mintha megittam volna, s foomolna tőle az agyam. Tapadósan égeti a nyelvem, rágja a mellem, kirágja, átüt, nő, kibújik a zsebemen, terebélyesedő vérvörös bazsarózsává nő, Lili ráfekszik, ráhajol, fogaival tépi, rágja, lebzseli a szirmait; behunyom a szemem, rázom a fejem, de Lili csak ott van, a lüktető bazsarózsát, a helyben újranövő bazsarózsáit eszi, fejét oldalasán mellemre hajtja, s miközben hol kényeskedve-finomkodva, óvatosan illeszti nyelvére a vörös szirmokat, hol durván- kéjesen támadja, rágja, nyeli őket; „édes — suttogó hangját is félelmetesen tisztán hallom, hiába dugnám be a fülem —, édes; ezt a bort csak ketten isszuk meg, csoda-bor, baszó-bor, jaj”; és mellém néz, mintha én: magam mellett volnék; legeli a mellemről a rózsát, elindul a keze, „a szára, a szára”, liheg, de mellettem, nem velem; magam melllé nézek én is, felülről, távolodva figyelem ezt a vörös virágot legelő kecskét, mely ha egészen felfalna, vérem átömlene belé, akkor is csak rózsaszín kecske maradna, ülepen kell billenteni, csámborogjon el — tovább — mellettem; repüljön a szeme világába. Liliputba. Cecc, ne! Én pálinkát iszom.

— Igyál édes fiam, de igazán nem hiányzik az belőled — beszél anyám nem is maga elé, hanem inkább: mellém.

Röhögök. Ezek mind mellém beszélnek.

— Margit, én átmentem Komához.

*

— Rémlik, hogy volt valaki, aki átment a vizen.

Frissen borotválkozva, merengve ül Koma a hómezőben, magányos lábnyom partján. Bólogat.

— Uhüm ... És?

— Mi a hó?

— Na?

— Speciális víz. Szilárd, égi víz. Vízpehely ... Namármost: ha valaki átment a havon, az egyenértékű a másik cselekedettel, azzal, hogy átment a vizen.

— Nem. A víz veszélyesebb. A hóha nem lehet belefulladni — szögezi le Koma.

— Mindegy. Akkor hozzávetőlegesen egyenértékű.

— Ügy még mondjuk.

— Valaki átment a havon ... Ha a vizán már ímentak át, a hó tetején is meg- megteheti ez a valaki. Egy pillanatig ímegbicsaiklott, kiesett az ihletből, na, és így egy fél lábnyomot hagyva maga után, ismét ihletre kapva továbbment.

— Megér egy pohár pálinkát — somolyog Koma.

— Többet ér. Figyelj csak ide: értesz valamit a kvantumfizikához?

719