Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Szávai Géza: Itt az idő nem telik (regényrészlet)

is jobban esett volna, mint ez az örökös ráncigálás. Megálltam, pipára gyújtottam, s aztán mendególtem. Hát koma, nem hiszed el, ki a fene jön velem szembe, ha nem a lengyel?! Erősen veszélyes jókedvem kerekedett. Lelassítottam a lépést, ő is. Lassan haladtunk, de csak egymáshoz értünk. Megállít, én is. Egy ideig hallgatott, azután megunta, a mezőt fürkészve azt kérdezte: „Látja ott azrt ia 'lábnyomot?” Hol kellene látncta, nem ‘látok semmit. „Én sem”, azt mondja a koma, végtelenül egyszerűen. Nia jó, mondom, akkor áldás békesség, indulok a magam útján. „Várjon”, szólt utánam, s visszafordult. Együt mentünk az autójáig. Beültünk, ő is rágyújtott. „Tudja, hogy a bajtársai között akadt, aki látta a nyomot?” Nám hiszem. „Elhiheti. A mezőről mindenkit küflön szobába vittünk. Kicsit pihentek, s akkor meglepetésszerű, gyors, és különben érdektelen rutin-tesztnek vetettük alá őket. Kevesen értek el pontos, jó eredményt... Maga szerencsés ember. Túlélő típus.” Mondom a komának, hogy örülök, de mi a helyzet a lábnyommal s a oimborákfcal. „A lábnyomot, uram, nem látta senkii. A sztorit egy író találta ki.” A fene a jódolgát, hogy mivel nem foglalkozik! Hát akik látták a nyomot? „Azokat, mondta fáradton a koma, egy időre szabadságoljuk, vagy átvezényeljük. Különben, hogy van a másik maga?” Köszöntem, hogy jól, mert jól számítottunk. Udvariasak voltunk. Mert megy két ember a behavazott úton, s vár rájuk egy párbeszéd. Hát a szentségit uram, én megvárom, hogy a másik kezdje el, s ne ón tudakoljam: uram, látja ott azt a lábnyomot?!

*

Koma rámvigyorok, alig észrehetően hunyorít, ímegemelá a poharát, felszólító módban várakozik. Felveszem ón is a magam poharát, „döjtsük be”, hallom a felszólítást; bedöjtsük, iszunk Koma világháborús győzelmére.

— Na, kérlek szépen.

— Uhum — bólogatok, s nagy figyelemmel megszívom a pipát.

— Na látod — szól hosszú hallgatás után Koma a füst alól.

— Ühüm.

Zsibong a testem, a fejem, de imár kellemesebben.

Kábult nyugalommal bámulunk ki az ablakon. Ez a sejtelmes várakozás hoz valami feszültséget, ami megmozgatja körülöttünk a múlni nem akaró időt; hullámokat vet körülöttünk, olyan érzést keltve, mintha történne valami.

De nem történik sem(má.

Csak ez a feszült nyugalom történik, mely mindent elönt, s mely lelkes, lelketlen lények körül egyaránt árad, lüktet — ellepi ‘őket, és ők áhitatosan beléjük bújnak. Ott lóghat láthatatlanul a levegőben egy lábnyom, meily egy röpke pillanatra bármikor böleívódhat a hómezőbe, és mi kelten nézzük, nézzük szótlanul, amíg ismét eltűnik, lóg tovább láthatatlanul a levegőben, mint a kérdés, melyet egyik se mondana ki, „látod, Koma, látod koma azt a lábnyomot”, csak ülünk és pipázunk alatta; halálos komolyan egymásra vigyorgunk.

*

Julifca régen alszik, mondja anyám, s ez elkeserít. Szeretem, ha úgy alszik el, hogy mellette vagyok. Babonásan fogom a kezét, amikor esténként mellette lehetek. Hogy azzal aludjék ell: kézenfogva vezetem álmában. Alszik, néha meg-megrezzen, kapaszkodva szorítja a kezemet, majd ismét elernyed a fogása, s ilyenkor elképzelésemet igazolja: éberen vezetem amikor alszik. S ő kézen fogva vezetne álomba, ha tudna, de nem tud kivezetni a vakító, fejfájásos ébrenlétből, bár ahogy így fogom a kezét, az álom, mint valami ragályos betegség, érzem, kerülget. Aztán elkerül.

Anyám az asztal mellett. Varr. Azért varr, hogy virrasztását igazolja. Szorgalmasan, figyelmesen, elmerülten, odaadással és halaszthatatlanul varr — így hát nem kell -rámnéznie, mikor az asztalhoz ülök, vele szembe.

718