Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv (Személyiségvázlat Sylvia Plathról) (tanulmány)

(apja emléke, anyja, öccse, férje, gyereked, Olive Higgins Prouty stb.) egyszerre gyűlölte és szerette.

Apjával kapcsolatos érzéseiről például a következőket mondta Nancy Hunter Steinernek: „Autokrata volt. Imádtam és gyűlöltem, néha talán a halálát kívántam. Amikor megtette nekem ezt a szívességet és meghalt, azt képzeltem, hogy én öltem meg.”

Egyik állandó problémája önmaga, illetve önmaga érzelmi-értelmi megítélése, értékelése volt. Csak önmaga érdekelte. Naplójából tudjuk, hogy legnagyobb hibájának az egoisztikus önszeretetet és a féltékenységet tartotta. Valóban: a naplóban kizárólag önmagával és az őt közvetlenül érintő eseményekkel, személyekkel foglalkozik. Mások sikereit pedig egyszerűen nem bírta elviselni. A költőnők közül különösen Adrienne Cecile Rich-re volt féltékeny.'Egyébként más emberek csak annyiban tudják érdekelni, amennyiben magára vonatkoztathatja őket. Ezért nem ment neki a prózaírás, ahogy ő maga mondta magáról, novellák helyett csak pszichológiai fantáziálások születtek. Szerintem már maga a naplóírás ténye is a nárcisztikus önmegörökítés vágyát mutatja.

Sylvia Plath nagyon tudatos ember volt. Felsorolt „hibáit” sem én olvasom a fejére, hanem ő maga írja-elemzi őket. Változtatni akart volna rajtuk. Ezért időnként megpróbált alárendelődni egy másik embernek vagy ügynek (tragédiája, hogy nem volt kinek-minek); mintha személyiségétől kívánt volna megszabadulni. Ilyenkor totális éntelenségre, önfeladásra vágyott.

Azt hiszem, hogy az egoizmus vagy a nárcizmus nem azért alakult ki benne, mert eleve annyira szerette sajátmagát, hanem mert nem volt kit-mit szeretnie. Nem volt méltó szellemi partnere. Fialtál lány korában még Isten akart lenni. Később valószínűleg rájött, hogy nincs annál szörnyűbb; Istené a végső magány, mert nincs mellette-fölötte senki.

Általában a teljes érzéketlenség és a túlérzékenység periódusai között ingadozott. Naplója szerint gyakran rettegett az elszemélytelenedéstől, a gépszerűvé válástól, a kiürüléstől, a kiszáradástól, a befagyástól (saját szavait idézem). Emberileg- költőileg egyaránt. Időnként mégis kifejezetten vágyott ezekre a semleges, személytelen állapotokra. Mérhetetlen kisebbségi érzések, önvádlások és túltengő öntudat, extatikusan nagyzásos, magabiztos tendenciák váltakoztak benne.

Valószínűleg a személyiségében egyszerre meglévő túlérzékenység és érzéketlenség magyarázza verseinek valóban rendkívül sajátos jellegét. Azt, hogy teljesen személyes, belső élményeiről, traumáiról írt (csak ezekről tudott írni) rendkívül objektív, hideg, távolságtartó, egykedvű tónusban. A megfigyelő pozíciójából. Annyira szuperpozicionált személyiség volt, hogy minden belső, lelki történést azonnal észrevett és regisztrált (olyasmit is, amit mások nem). De ezek a benne zajló történések mintha idegenek lettek volna a számára, vagy (már) nem érdekelték volna igazán.

Sylvia Plath nem szerette a tárgyakat sem. A tárgyakban is csak az ellenségességet, a veszélyt, a rosszindulatot vette észre. Gonoszságukat. Ahogy az életére törnek, létét fenyegetik. Verseiben a tárgyak horgokká, hurkokká, csapdákká válnak. Időnként van valami gyönyörteli elmerülés, tobzódás a dolgok, emberek, sajátmaga gonoszságában. Mindezt abszolút technikai fölénnyel és biztonsággal, szinte köny- nyedén csinálja. Nem ismerek költőt rajta kívül, aki. technikailag ilyen abszolút mértékben ura lenne a versnek. És így: sajátmagáról, „lelki életéről” írva. Sylvia Plath-nak megvolt az a nagyon ritka képessége, hogy egyszerre tudott érzékeny- érzéki-fogékony és racionális-'tudatos-logikus lenni. Én ezt nevezem tehetségnek.

Ami a költészetben előny, az a magánéletben hátrány. Különösen az ambivalenciák, a kettősségeik viselése, az állandó dilemma, döntéskényszer. Sylvia Plath lelke mélyén józannak, gyakorlatiasnak, puritánnak, fantáziátlannak, iskoláslányo- san komolynak, félénknek, konvencionális életvitelű jótanuló-típusnak, eminensnek tartotta magát. Ezért a bohémságot, könnyedséget időnként szándékosan „gyakorolta”, mondhatni erőltette. Általában is szinte hihetetlen akaraterővel, szorgalommal, intenzitással „dolgozott” (saját szava) azon, hogy énjét, személyiségét, ön72