Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól, II. rész (regényrészlet)

— Engem se tudnál lefizetni, például.

Gerzson magabiztosan mosolygott.

— Eszemben sincs.

— Ha akarnád, -akkor se. Engem biztos, hogy nem tudnál lefizetni. Nincs az a kincs.

— Esetleg nem pénzzel.

— Engem nem lehet lefizetni, Gerzson. Ez még soha, senkinek se sikerült.

— A testvéri szeretet nagy érték — nézett Gerzson az öccsére.

Frank hallgatott.

— Nem akarok többet mondani a testvéri szeretetről — hajolt közel Gerzson —, de miattad jöttem haza Franciaországból.

— És ki 'miatt mentél ki?

— Az is te vagy.

— Rajtam semmi se múlt.

— Az igen, hogy milyen vagy. Az egész lényed.

— Milyen vagyok? — kapta fel Frank ingerülten a fejét. — Megmondanád, hogy milyen vagyok?

Magához ragadta a konyakos üveget. Megmarkolta a nyakát.

— Mit tudsz te rólam? ... Egyáltalán.

— Tudhatok -többet?

Gerzsonban volt annyi ital és elszántság, hogy semmitől se riadt vissza.

Frank meghúzta az üveget.

— Minden nap elvesznek tőlem valamit! — fakadt ki. — Hol te, hol Helga, hol más!

— Én mit veszek el?

— Mit? Mit? ...

Zaj támadt váratlanul. Keményen hangzott és oly rövid volt, hogy nem lehetett azonosítani. Ajtó csapódott? Gerenda roppant? Kő hullott a tetőre?

— Hallottad? — meredt Gerzson az öccsére.

— Valaki jár a padláson?

Gerzson megborzongott: — Csak nem az a szörnyű nagy madár? — gondolta.

Frankot nem zavarta-, s nem érdekelte a különös és váratlan zaj.

— Kérdezhetek még?

Gerzson nyugtalanul — bosszúsan? — pillantott feléje.

— Semmi okom, hogy ne válaszoljak.

— Járt itt nálad Kozárd Anna?

A név durván, brutálisan hangzott Frank szájából.

Gerzson falfehér lett. Ujjával őszes oldalszakállát kaparászta. Az öccsére bámult. A helyén -egy kemény, veszélyes -tárgy. Mindenütt egy-egy -kémény, veszélyes tárgy. A torkában is. Az agyában is. A szívében, a -gyomrában. Csak épp a kezében nem.

— Hogy jutott eszedbe?

— Volt egyszer nálunk. Téged keresett.

— Szóval, ti...

Franknak végigfutott a hátán a hideg. A bátyja nézésétől.

— Helga egyedül volt otthon — kezdett mentegetőzni —, meg kellett, hogy mondja a címedet.

Gerzson emlékezett: abban a pillanatban, amikor megtudta,, hogy k-i az idegen asszony a behavazott udvaron, csak egy sötét, feneketlen mélység után áhítozott. Semmi más után. Emlékezett a rémült -gondolataira -is: „ö volna? Ez a festett hajú nő? Uramisten, mik a közös vonásaink? Mik azok, Uramisten?...” Nem -akarta tudni.

— Volt itt. El is ment — mondta.

Elveszett az illúzió, hogy megtarthatja magának a -titkait. Keserűen nézte az öccsét, aki a konyakos üveg nyakát szorongatta, épp inni készült megint. A mozdulatban volt valami léha kívülállás, mint -aki már túl is -tette magát. — Ez az, amit

708