Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv (Személyiségvázlat Sylvia Plathról) (tanulmány)
nem sokkal, 1962 karácsonyán látta őt utoljára, ezt írta róla: „Olyan volt, mint egy papnő, akinek kiüresedését saját kultuszának rítusai okozták.” A halál perspektívájára Sylvia Plath-nak egész életében szüksége volt. Csak így volt képes arra, hogy személyiségét összefogja, és egyetlen külső pontból, rálátással, egységes egészként szemlélje. Mindent a halálhoz viszonyított. Ez természetes, magától értetődő'volt számára. Azt viszont, hogy élt — úgy érezte —, állandóan bizonyítania kell. Az élet, az élés, az életbenmaradás általában is egy állandóan újra megoldandó feladat volt számára. öngyilkossági kísérletének és halálának ez a magyarázata összhangban van azzal az alapvető és feloldhatatlan dilemmával, amely Sylvia Plath egész életét végigkísérte: egyszerre akart függő és független lenni, szabad és szabályozott, önálló és önállótlan. Azt a „jó hatalmat” kereste, amelynek totálisan alárendelhette volna magát. És ettől menekült. Azt, hogy Sylvia Plath beteg volt-e, és ha igen, milyen mértékben és jelleggel, utólag és adatok híján nem tudjuk pontosan rekonstruálni. Ezért ehhez a kérdéshez csak néhány megjegyzést fűzök. Aurelia Schober Plath, lánya kiadott levelei közé beválogatta Olive Higgins Prouty néhány levelét is, többek között azt a kettőt, amelyből kiderül az orvosi szakvélemény: Sylvia Plath betegségét nem tartották skizofréniának vagy bármilyen egyéb pszichózisnak, hanem neuurózisnak, „idegösz- szeroppanásnak” (nervous breakdown). Hogy az amerikai orvosi gyakorlatban az idegösszeroppanás vagy az idegkimerülés pontosan mit jelent, nem tudom. A magyarban ez fedő-diagnózis. Anyjához írott levelei alapján (amelyek válogatottak és eleve stilizáltak), alapvetően neuraszténiás vagy pszichaszténiás személyiségnek tűnik: hangulatilag labilis, mondhatni szeszélyes, egyik végletből a másikba esik (extatikus ujjongás — teljes levertség); tépelődő, túlérzékeny, perfekcionista, testileg-lelkileg fáradékony, ingerlékeny, szorongó, tele van gátlásokkal, önvádlásokkal. A kudarcokat rosszul tűri. Nagyon hamar kimerül; letöri, megviseli, teljes személyiségét igénybe veszi bármilyen külső vagy belső hatás, egyáltalán: bármilyen változás. Például verseinek, személyiségének vissza-, illetve elutasítása, egyéb sikertelenségek, enyhébb betegségek, mint a sinusitis, amely állandóan visszatérő betegsége volt, vagy kellemetlen testi-lelki. állapot, mint a menstruáció. Ilyen alkalmakkor teljesen kilendül nehezen megszerzett-fenntartott egyensúlyából. Nagy az alvásigénye: napi tíz óra. Ha nem alussza ki magát: fáradt, ingerlékeny, letört, munkaképtelen. Erre feltűnően sokat panaszkodik leveleiben. Rossz alvó volt, gyakran szedett altatót. Általában kora hajnalban ébredt fel (ez depresszióra mutat). Tudjuk, élete utolsó hónapjaiban hajnali négykor, ötkor kelt; ekkor írta verseit. Érdekes, hogy mennyire érdekelte az orvosok, kórházak, betegek és betegségek világa. Ezek alapvetőek a verseimben, írja; tényleg azok. Az orvosoktól és az orvosi beavatkozásoktól mégis nagyon félt. Ilyenkor mindig vele kellett lennie valakinek, vagy el kellett őt kísérni, egyáltalán: elvárta, hogy' intézkedjenek helyette. Nancy Hunter Steiner, aki Sylviával töltötte 1954 nyarát az amerikai Cambridge-ben, két ilyen esetet is megörökít a róla szóló könyvében (A Closer Look at Ariel: A Memory of Sylvia Plath). Az egyik Az üvegburából is ismerős: „Irwin” megerőszakolja, és ezután annyira vérezni kezd, hogy orvoshoz kell mennie. A másik esetben pedig a feje fáj annyira, hogy orvost kell hívni. Sylvia mindkét esetben teljesen pánikba esik, sír, hisztérikus rohamot kap. Nancy telefonál és intézkedik helyette. Sylvia hisztérikusan követeli, hogy Nancy minden egyéb programját (professzorával való konzultáció, vizsga) félretéve maradjon vele, amíg jobban nem lesz. Az elmondottak között kétségkívül sok az eltúlzott reakció, az irreális, infantilis elvárás, általában a személyiségzavarra utaló jelzés. Ám Sylvia Plath nem tűnik pszichotikusnak. Általában más közelebbi vagy távolabbi ismerősei is „normálisnak”, átlagosnak látták őt. Az alkalmazott gyógymód viszont ellentmond ennek: az inzulin- és elektrosokk, a hathónapos kórházi kezelés súlyosabb betegséget sejtet. Érzelmi életét a végletes ambivalenciák jellemzik. Szűkebb környezete tagjait 71
