Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv (Személyiségvázlat Sylvia Plathról) (tanulmány)
életben el kell fogadnom, hogy nem vagyok mindenben »tökéletes«,...” — írja mentorának, Mrs. Prouty-nak 1955. december 13-án. A másik a szexualitás. Naplójából tudjuk, hogy milyen erős szexuális késztetésérzései voltak, amelyeknek természetes kiélését — puritán neveltetése, környezete és neme miatt — lehetetlennek érezte. A szexualitáshoz egyébként is ambivalens módon viszonyult. Szexuális viselkedése szélsőséges. Öngyilkossági kísérlete előtt általában is visz- szahúzódó, félénk. Szüzességét viszont „koloncnak” érzi, amelytől minél előbb meg akar szabadulnj. A defloráció pedig — úgy látszik — egy életre szóló traumatikus élmény volt számára. Ezt nemcsak Az üvegbura című regényéből tudjuk, hanem 1959-ben készített naplójegyzeteiből is, ahol a deflorációt legnyomasztóbb élményei, problémái között említi. (A többi: az öngyilkosság; Ted testvére: Olwyn Hughes, akire nagyon féltékeny volt, időnként természetellenes kapcsolattal vádolta a test-, véreket; az, hogy nem megy az írás; az, hogy nincs megfelelő társadalmi élete és ezt nem is bánja; hogy nincsenek gyerekei.) öngyilkossági kísérlete után viszont a korábbiak teljes ellentéteként promiszku- itásos életmódot folytat. Valószínűleg orvosi tanácsra teljesen megváltozik: haját szőkére festeti; általában is egy vállalkozóbb, merészebb személyiséget próbál ki, ahogy anyja kommentálja a változást. Szintén anyja írja, hogy nemcsak 1953, hanem 1954 nyara is igen viharos volt. Sylvia viselkedése ekkor teljesen kiszámíthatatlanná vált (vagy csak anyja érezte így?): hol túlságosan közlékeny és bizalmas volt, hol pedig ezt megbánva, teljesen zárkózott. A szeretetet cinikusan adta-vette. Mindenben a mögöttes, hátsó szándékokat kereste. Nekem úgy tűnik, hogy az öngyilkossági kísérlet és az azt követő hosszas pszichiátriai kezelés hatására vesztette el végleg azt a képességét, illetve annak a lehetőségét, hogy bármihez vagy bárkihez is .egyértelműen tudjon viszonyulni. A szexualitáshoz való viszonya csak házasságában oldódik meg. Érdekes módon házassága előtt szinte kizárólag a szexualitással meg a férfiakkal foglalkozott naplójában. Házassága után férfiakról, szexualitásról szinte szó sem esik. (Ennek persze oka lehet az is, hogy a szerkesztők ezeket a „kényes” részleteket esetleg kihagyták, hiszen a megjelentetett napló a kéziratos naplójegyzeteknek csak egyharmada, a kéziratok egy része pedig elveszett, illetve Ted Hughes megsemmisítette őkét.) Ekkoriban érdeklődését inkább a nők, a női beszélgetések és a női dolgok kötik le. (Meg írásai, és azok sorsa.) A nők ugyan korábban is érdekelték, de akkor irányukban dominánsabb volt a féltékenység érzése. Talán Ted Hughes feleségeként biztonságban, bebiztosítva érezte magát, így zavartalanul foglalkozhatott a nőkkel (is). A nők iránti érdeklődéséről egy korai, még a Smith College-ban készült naplójegyzet tanúskodik: „Részben férfi vagyok, és olyan hideg számítással nézem a női csípőket és melleket, mint egy férfi, aki szeretőt akar választani magának, ... de ez a művész és az elemző viszonyulása a női testhez ... mert azért több bennem a nő, mint a férfi; bármennyire vágyom is a telt keblekre és a szép női testre, legalább annyira undorodom az érzékiségtől, amelyet nyújtanak ... Azokra a dolgokra vágyom, amelyek végül tönkretesznek ... ”. Amikor 1962-ben házassága megromlik Ted Hughes-zal, és Ted végül elköltő- . zik, a szabadság, a „mindent szabad” érzése ugyanolyan hirtelen-váratlanul szakad rá, mint tíz évvel korábban. Túlságosan kötődött Tedhez, olyan mértékben, hogy önmagát teljesen feladta, háttérbe szorította, szinte Ted függelékeként élt. Ez a függőségi viszony számára mégis összetartó erő volt, megint csak egyértelműsége miatt. Ekkor Syilvia Plath-t sokkal több szál köti az élethez, mint első öngyilkossági kísérletekor. Elsősorban két gyereke, meg a kivételesen termékeny alkotói periódus. Tudjuk, ebben az időben :két-három verset is megírt naponta, és újabb regényén dolgozott. Ezért lépett működésbe a spontán öngyógyító reflex: a magasabb, „békéltető”, kiegyenlítő szint megteremtése dezorganizált személyisége fölé. Ez a békéltető szint a halál gondolata, illetve a halálba való beavató rítusok tényleges gyakorlása volt. Hangsúlyozom: ez megintcsak nem irreális vagy beteges gesztus volt, hanem helyzetéből és élettörténetéből következően reális lehetőség. Alvarez, aki halála előtt 70
