Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Láng Zoltán: A kivégzésről mit se tudunk (próza)
A vájárok, akiket teherautó hozott le a fejtéstől, megállnak, és nézik, hogy a patak jegén repedések rajzolódnak ki, mint egy vásári tükrön. A mai napig emlékeznek arra az árnyékra, amely percekig elfedte a lék alatt a vörös iszapot, és a jég egyre távolodó reccsenéseire, ami arra utalt, hogy egy hatalmas és idegen lény igyekszik a forrásvidék felé. — Nem megy az fel — vélekedett egy alacsony emberke. — Be fog húzódni a búvópatakba, és lemerül a föld közepébe. Az ácsorgók bólogattak a félhomályban, mert ezt helyénvalónak találták. — A világóceánból vergődött fel — toldotta meg a borbély, aki a fejtéshez járt fel hajat nyírni. — Itt még tiszta a víz, és a környékén gyógyító fürdők is vannak. A borbély új ember volt, még gumicsizmát sem vásárolt magának. Nem tudhatta, amit a többiek: hogy a nagy hal ott nőtt fel a malomárokban, és hogy az ikráját azok a mutatványosok rejtették a korhadó malomkerék alá, akik előző tavasszal ott a parton húzták fel sátraikat, tüzet okádtak, kályhacsövet nyeltek, és egy embert mutogattak aki valamikor táncoltatta a medvét. Ahogy ezt végiggondolták, egészen kimelegedtek, kigombolták fakólila kabátjukat, és ilevétték fejükről a fekete báránybőr kucsmát, mintha süvegeimének a távolodó halnak. Aztán megindultak lassan Sztupjár Pável mögött, keresztül a hídon, neki a dombnak, hogy ott legyenek az esti friss csapolásnál. * Éva odaakasztotta a térképet az ágy fölé, rajzszögekkel odaerősítette a falhoz, majd egy zászlócskával megjelölte a helyet, ahol először találkoztak. Steckónak erről biztos, hogy minden eszébe jut. Ö egy földiből kiálló amfora peremién üldögélt, Steckó meg állt a parton, és nézte az elsüllyedt várost. A vízfenéken iszapba ágyazva márványoszlopok voltak, korhadó gályák, ládányi kincsek, a város egykori népe, miegymás. A parton kerekre csiszolt kövek és bábakalácsok. Bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a felsőváros felé. Az öregasszony, akinél később szobát béreltek, elmondta, hogy valamikor régen megbillent az a város, és az a része, ahol a csúnyábbak laktak és gonoszabbak, víz alá került. A túlélők kecskéikkel és szamaraikkal felmentek a dombra, s mivel hibáik ellenére is szerették mindazokat, akik odavesztek, érezték, hogy az öbölben nem lenne egyetlen vidám napjuk sem többé, ezért, meg azért is, mert városuknak az a része merült el, amelyre mindig is büszkék voltak, felkerekedtek, és elmentek néhány dombháttal odébb, oda, ahol a mai falu áll. Egy ideig meg-meglátogatták őket a rvízbefúltafc lelkei, és ijesztgették az asszonyokat, valahányszor a férfiak kinnmaradtak éjszakára a vízen. Az ember el se hinné, milyen rakoncátlan tud lenni ez a vízinépség. A menyasszonyom, mondta Steckó a révésznek aznap, a menyasszonyom, mondta az öregasszonynak, akinél szobát béreltek. Sokat tudott az az öregasszony, el is kerülték a falubeliek, és ha meglátták, vetették a keresztet. Elmondta, hogy végül a víziszellemek is megöregedtek, elunták a céltalan kuj- torgást a falu sötét utcáin, zsörtölődtek, ha a gyerekek a fák tetejéről a fejükre köpték a meggymagokat, hát még amikor a legények kocsmázás után végigkergették őket a kertek alatt. De azért több száz éven keresztül járogattak a faluba, nem is kedvtelésből, hanem inkább megszokásból. Meg aztán, fajtája között érzi magát legjobban az ember, nem igaz? Az utolsó víziszellem is otthagyta a nádast. Itt lakik a kútban, súgta meg az öregasszony, olyan ügyefogyott az már, hogy a folyóban elsodorná az áramlat. A többieket még a háború előtt elűzték a kotrógépek. Nehogy megijedjen, lelkem, nem bánt az senkit. Neve? Már hogyne lenne neki? Stupákernek hívják, de én csak Bo- cónak szólítom, hogy bele ne törjön a nyelvem. * * 689
