Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Láng Zoltán: A kivégzésről mit se tudunk (próza)

Mondják, hogy régen történt, annyira rég, hogy nem dkad senki, aki szívesen emlékezne arra a napra. Az Óvásártéren, a valamikori városháza helyén, ahová hajdanán egy kényúr összehívaitta iaz elöljárókat, s tanácskozás közben rájuk gyújtotta a tetőt, majd lovasaival lekaszaboltatta azokat, akik gyáván megfutamodtak, nos, ennek a nevezetes épületnek a helyén, amelynek az üszkeit is széthordták a történelem lánctalpai, egy esőverte tavaszelői reggelen ácsolni kezdték az emelvényt.

Az öregebbek, akik tapasztaltabbak az élet dolgaiban, tudni vélték, hogy több évszázados indokolatlan szünet után ismét nyilvános kivégzés lesz. A vurstlis, aki engedélyt kapott, hogy felhúzza a sátrat, elmondta, hogy találkozott az ítéletvégrehajtóval. A tíz harmincas esti gyorssal érkezett, első osztályra szólt a jegye, de az utazás nagy részét az étkezőkocsiban töltötte.

— Az Ászok sört szereti a hóhér — mondta, és miérrt ne hittek volna neki.

Délelőtt tíz órakor teherautók érkeztek a térre, ponyvájukon a közkedvelt Ászok sör védjegyével, s ez alátámasztani látszott a vurstlis szavait.

Délben felállították a lacikonyhákat, s a diákokat vörös virágcsokrokkal küldték az utcára az iskolaigazgatók.

Két órakor Peszmet bácsi, a járványkórház kapusa, a városi borpincében elmondta, hogy látott egy fontos arcú embert, meg egy szomorú tekintetűt, akikről lerítt, hogy nem helybeliek, még csak nem is a környező falvak valamelyikéből valók.

A borpincében sokan megfordultak első műszak után, a hír négy órára elterjedt a városban. A lacikonyhák előtt tormával ették a szafaládét, a gyerekek zöld meg rózsaszín vattacukortól lettek maszatosak.

öt órára tekintélyes tömeg gyűlt a térre. Csendben vártak, csak alkonyattájt kezdtek pusmogni. Ki-ki a közvetlen szomszédjával, később a szomszédja szomszédjával, és így tovább, amíg meg nem elégelték. Akkor aztán sorba álltak sörért, és nem hiába, mert hat órakor felemelték a teherautók ponyváját, osztani kezdték az Ászokot, és Peszrmet bácsi, úgy, ahogy szokta, foggal szedte le a sörösüvegről a kupakot.

*

A Holdvilág utcán ereszkedtek lefelé, lassan, mintha titokban féltek volna, hogy célhoz érnek. A Boldog utcai kereszteződésnél akaratlanul megálltak egy pillanatra azon a helyen, ahol a sors- és jegyárus szokott üldögélni, aki minden tizedik eladott villamosjegy mellé felolvasott egy passzust Agavorián álmoskönyvéből.

— Az öregek furcsák néha — jegyezte meg Éva.

Steckó nagyanyja is az volt. Asztalán éjjel-nappal égett a lámpa, s valahányszor felrezzent egy apró neszre, felkelt és körbejárta, mert meg akart bizonyosodni, hogy nem aludt el. Ismerősei halálát nem vette tudomásul. Furcsállta ugyan, hogy éjnek idején egyre többen járnak hozzá látogatóba, s hogy azok egyre fiatalodnak, de csak arra panaszkodott, hogy fárasztják már a hajnalba nyúló beszélgetések. Aztán egyszer felkelt, és eloltotta a lámpát. Ott mentek el a háza előtt, az ablakok bedeszkázva, az orgonabokor helyén egy úthenger.

— Furcsák bizony — mondta Steckó, de már arra gondolt, hogy reggel halkan kell majd összecsomagolnia, hogy fel ne ébressze Évát, és még lefekvés előtt meg kell majd kérdeznie, hogy hol tartja a tojást, mert hosszú út előtt fontos a kiadós reggeli.

690