Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv (Személyiségvázlat Sylvia Plathról) (tanulmány)

A neurotikus és a pszichotikus jellegű, tendenciájú, irányultságú személyiségmegosztottság, személyiségkettőződés között, mint mondtam, nincs éles különbség. Ezek az állapotok nem is minden esetben tekinthetők betegségnek. Példa erre Sylvia Plath élettörténete, öngyilkossági kísérlete és halála. Életének lényeges eseményei természetes módon, azaz a misztifikált betegség-fogalom kikapcsolásával magyarázhatók.

Sylvia Plath 1963. február 11-én öngyilkos lett: gázzal mérgezte meg magát. 1953. augusztusában pedig öngyilkosságot kísérelt meg, gyógyszerrel. Csak a véletlenen múlott, hogy mégis életben maradt. Ami a két esetben közös, az szerintem az, hogy Sylvia Plath a hirtelen-váratlanul rászakadt és számára szokatlan szabadsággal nem tudott mit kezdeni: megszűnt a külső kényszer, a tiltó mechanizmusok uralma, és ezzel együtt a személyiségét összetartó erő.

Az első esetben az történt, hogy a kollégium védett, zárt világából hirtelen kikerült az „életbe”, azaz New York számára szokatlanul, ijesztően tágas világába. Talán itt szembesült először azzal a ténnyel, hogy végtelen sok lehetőség van, és hogy ezek közül neki kell választania. Az „élet élése” meg a döntés mindig problémát jelentett számára, amelyet korábban a különböző iskolák megszerveztek, megtettek helyette.

A kollégium a maga nyomasztó követelményeivel együtt mégis egy biztonságos életkeretet jelentett, mert ott mindig pontosan és egyértelműen tudni lehetett a feladatokat, a jogokat és a kötelezettségeket, a cselekvések következményeit. A külső nyomás, fenyegetettség, kényszer, feladatok, kötelezettségek, követelmények — legyenek bármilyen nyomasztóak, fárasztóak vagy terhesek — mégis a személyiséget szervező-összetartó erők. Ilyenkor ugyanis vannak érvényes és egyértelmű szabályok, normák, ezért biztonságosan lehet mozogni.

Ez az állításom összhangban van azzal a statisztikai adatokkal alátámasztott megfigyeléssel, hogy társadalmi vagy természeti katasztrófák, csapások idején a pszichés megbetegedések száma csökken. És nem azért, mert ilyenkor a személynek nincs ideje saját magával foglalkoznia, hanem azért, mert kiélezett helyzetekben mindig egyértelmű, hogy mit kell csinálnia.

New Yorkban Sylvia Plath végtelen sok új lehetőséggel került szembe; egyszerre és túlságosan hirtelen szabadult fel összes elfojtott vágya, gátlása. Ez a túl gyors és váratlan felszabadultság-érzés aktivitását teljesen megbénította, majd tényleges cselekvésképtelenséget, depressziót, dezorganizáltságot eredményezett. Az üvegburában olvashatjuk a következőket: „Mikor Doreen elment, elgondolkodtam, miért van, hogy már nem vagyok képes végigcsinálni, amit tennem kellene. Ettől elszomorodtam, elfáradtam. Majd azt kérdeztem magamtól, miért nem vagyok képes legalább arra, hogy fejest ugorjak abba, amit nem szabadna tennem, úgy, mint például Doreen, és ettől még szomorúbb és még fáradtabb lettem.”*

Ugyanez a reakció sok más betegen is megfigyelhető: ha valakinek összes gátlása túl gyorsan és váratlanul szűnik meg, ha a hosszú ideig elfojtott vágyak, késztetések egyszerre és hirtelen szabadulnak fel, az mindig káoszt, dezorganizáltságot, pánikot eredményez. Hasonló a hatása illetve a következménye annak is, ha valaki váratlanul kap cselekvési teret, lehetőséget, addig parlagon tartott, mesterségesen elfojtott képességei számára.

Sylvia Plath személyiségét alapvetően két ilyen gátló-'tiltó-elfojtó mechanizmus határozta meg és fogta össze. Az egyik a perfekcionizmus vágya, vagyis a külső, kívülről kapott feladatoknak és a belső igényeknek való megfelelés görcsös kényszere. Egyszerre akart eleget tenni költői, tudományos, és társadalmi, „női” kötelezettségeinek, ambícióinak. „Még a gondolatát is gyűlölöm annak, hogy középszerű legyek ... ” — írja anyjának 1950. október 31-én. „Talán a legnehezebb dolog, amit az

* Sylvia. Plath személyiségének elemzésekor elsősorban naplójára (The Journals of Sylvia Plath, edited by Ted Hughes and Frances McCullough, 1982), levelezésére (Letters Home, Correspondence 1950—63, edited by Aurelia Schober Plath, 1975), valamint Az üvegbura című regényére (fordította Tandori Dezső) támaszkodom. A napló- és levélrészieteket én fordítottam.

69