Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)
modern értelemben vett szellemet pedig babonás rugókra járó, pengeóles intelligencia. Szinte ajkunkra tolul a szentségtörő kérdés: lehet-e ezt a Picassót „modern” művésznek nevezni. És ugyanúgy: lehet-e az öregedő művészt „posztmodernnek” tekinteni? Picasso, aki mindig is hitetlen modem volt, mert mindig is szívesen karikírozta a különböző izmusokat, vajon nem volt-e (egész életében csak eklektikus kommentátora a modern törekvéseknek ? Azaz „posztmodem” opponáló ja? Ez a kérdés nem itt merül fel először, fölvetették már azokban az évtizedekben is, amelyekben a modemság-posztmodernség ambivalenciája még ismeretlen volt.7 A konfúzió, ami Picasso körül támadhat, persze rögtön túl is mutat az ő személyén, hiszen sajátosan „szubjaktivista” fordulataival nem állt egyedül az avantgarde mezőnyben, s ha őt kiemeljük e mezőnyből, akkor vele együtt dőil össze az egész avantgarde művészet. Úgy látszik, gondolaíimenetünk zsákutcába torkollik. A VILÁGSZÍNHAZ. MINT ÖNREFLEXIÓ Már csak azért is nehéz tájékozódni, mert posztanodern vita napjainkban két síkon folyik, és ezek közül csak a filozófiai tekinthető következetesnek. A képző- művészetre vonatkozó posztmodem irodalom nem törekedett eddig arra, hogy az elveit tisztázza, hanem megelégedett azzal, hogy igazolásként a kész művék mellé szállítson ideológiát. És még ez is mennyire hiányos! Csák az építészetről szóló szakmunkák írtak le eddig olyan fordulatot (nevezetesen az emancipációt szolgáló „lakógép” eszméjének a bukását és az intellektuális igényeket kielégítő úgynevezett „nemzetközi stílus” csődjét), ami világnézeti fordulatnak is nevezhető.8 Az eklektika mellett lándzsát törő kritikusok azonban, ha festészetről vagy szobrászatról volt szó, csak a stíluskérdásek szintjén maradtak.9 Úgy érzem, hogy egyedül a Lyotard által adott képlet vezethet ki minket a zsákutcából, természetesen nem abban a terimószettudományokra szabott formájában, ahogy ő leírta. A képzőművész „nagy története” csak ritkán felvilágosult mítosz. A legtöbb művész ugyanis az emancipáció vagy a tudás mítoszát annyira magára .a művészi munkára vonatkoztatva éli át, hogy inkább nevezhetjük e mítoszt művészekkel. És ha megpróbáljuk ezen a hiten belül a „modernség” vagy az „avant- kularizált világnézetnek). Ezt a hitet mindenki ismeiri, akinek valaha dolga volt a művészekkel. És ha megpróbáljuk ezen a hiten 'belül a modernség” vagy az avantgarde” sajátos formáját is megtalálni, akkor csak egy fogódzónk marad, az, hogy az utópisztikus jellegű művészi bitet nevezzük avantgarde mentalitásnak. A szót azonban — utópia — valamennyivel konkrétabban is definiálhatjuk. És ha a képzőművészetről van szó, akkor elsősorban nem a tartalma felől, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy minden elképzelés szülhet avantgardista programot, és mindennek az ellenkezője is alkalmas valamilyen programra. Sokkal inkább jelleim- ző a modernekre az utóoásztifcus hit sajátos funkciója. Az utópiák ugyanis reflektív hitet követeinek meg a művésztől, azaz olyan magatartást, amely az alkotás indítékait és végső igazolását a művön kívül keresi: a technikában, a szociális feladatokban vagy általában véve a „jövőben” (és ebből a szempontból nézve reflektív, azaz utópisztikus volt a vallásos művészet is, mert indítékai nem a művészetben, hanem azon kívül gyökerezték). A reflektív művészet mindig ahhoz a mozgalomhoz kapcsolódik, amely számára a hit tárgyát szállítja. Lehat ez a kapcsolódás nagyon áttételes is — mint a modernek legtöbbjénél —, egy azonban biztos: a művész a munkáját egy önmagán kívül álló objektum szolgálatába állítja (és ez iáikkor is igaz, ha mdga az elkészült mű független objektum). Éppen a modern kor szolgáltatott nagyon sok példát ama, hogy látszólag csak a mű az alkotómunka alfája és ómegája. De még ebben az esetben is érvényesül a reflektív karakter: — a művésznek (az általában vett) mű fontosságát illetően nincsenek kétségei. A reflektív művészet elfogult. 658
