Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)

Nem szabad ezt a műre irányuló reflexiót összetéveszteni azzal a művészi 'mentalitással, amit a továbbiakban önreflexiónak neveznék. Ez ugyanis nem a műre irányul, ahogy talán gondolnánk, (és természetesen nem is egyszerűen a művész személyére), hanem a reflexió funkcióját teszi a reflexió tárgyává. „Miért hiszem azt, hogy azt hiszem ...” — ez lehetne az önreflexió alapkérdése, amit aztán sokféle változatban és sokféle részletkérdéshez kapcsolódva lelhet föltenni. Érezzük, hogy az önreflexió ne|m a nárcisztikus művész kedvenc foglalkozása, mert ez a fajta önreflexió éppen az ellenkező partról érkezik: a szkepszis és a rezignáció partjairól. És míg megérkezik, elsüllyednek mögötte az utópiák várai és az elfogultságok csatahajói. Néha egész korokat elfog a nosztalgia, hogy ezt az önreflexióra épülő művészetet a magáénak mondhassa. De mivel ez a mentalitás nem nélkülözheti a lemondást, és igazán lemondani csak valamilyen elért eredményről lehet, belátjuk, hogy az önreflexió legszebb és leghitelesebb példáival csak a nagy művészek szolgálhatnak, és ők is rendszerint idős korukban teszik ezt. Ilyen értelemben még a vallásos művészet nagy művelői közt is akadhat példa az öregkori önreflexiókra, gondoiljunk csak Rembrandtra, Miohelangelóra. A kérdés: — „miért hiszem azt, hogy azt hiszem” — csak a ímetafizika, az irónia vagy a humor tartományaiban találhat válaszra. És minit tudjuk, végső soron ezekhez az emberi erényekhez kell a legtöbb hit, — igaz, egy lecsontozott és aszké.tiikus hit: hit tárgya nélkül.

Ráismerünk Picasso Festő és modellieret

A sorozat lapjain a társadalmi emancipáció kérdései nem jelennek meg, még áttételesen sem, és a művészi alkotás szellemi rangját hirdető elfogultság csúfos sorsra jut. Az egész világ jön-megy a műteremben, és szabad belépőjegye van a cirkuszba, sőt a revüszínpad öltözőjébe is. A szatirikus játék azonban minden érkezőt kiforgat a méltóságából és minden szakmai hitről kimutatja, hogy belülről szalmával van kitömve, csak azért olyan imponáló. A művészet színpada riasztó tehetségtelenségről árulkodik, és a művészek javíthatatlanok; bár a valóságos élet mindig jelen van és mindig lenyűgözi, még csak gyanú sem támad bennük afelől, hogy ezeknek a gyönyörű nőknek a modellként való alkalmazása legalább is megkérdő j előzhető.

Picasso mintha a természethez fellebezne, miközben a kiürült művészeti horizontot a reneszánsz és barokk festészetből ismert „össze nem illő pár”, a fiatal nő és az öregedő fórfii visszarímelő, a sorozat lapjain újra és újra fölbukkanó kapcsolatával tölti meg. Ahogy körültekintünk, a művész típusainak panoptikumfiguráit látjuk magunk körül, úgy, ahogy az Párizsban a „balle epoque” évtizeded óta kialakult. A „harcos avantgarde-ra” csalk néhány lapon történik közvetett utalás, azokon a cirkuszi jeleneteken, amelyeken egy izomember egy kecsesen elbanyat- ló meztelen nőt, mint valami gyümölcsöstálHit, a magasba emel. A produkciót bohócok nézik feszült figyelemmel. Sokkal kevésbé visszataszítóak, mint a műértők, de arcukon — a klasszikus bohócmaszknak megfelelően — fájdalmas vonás jelenik meg, szájuk lefelé görbül.

Nem kétséges, ebben a grimaszban a magánéletében csalódott művész is benne van. De az is biztos, hogy a műterem (és az avanltgarde) mítoszaival való rezignált szakítás sokkal tovább megy annál, mint amit egy ilyen keserű pillanat indokolttá tesz. A lapokról hiányzik a korábbi évtizedek izzó kíváncsisága és a műalkotás belső rendjét feldúló, az eredményeket valami új lehetőség kedvéért kockára tevő kreatív nyugtalanság. A Festő és modellje majdnem a megszokott polgári moralizmiu- sok mezsgyéjén halad, és ajmi Pioassót érdekli, az nem a mű, és nem iis a műalkotásban jeiképszerűen megvalósuló utópisztikus tartalom. hane(m egyszerűen az a kérdés, hogy mit tehet a festő ezek nélkül. Természetesen fest tovább, de most már anélkül, hogy a művet és a mögötte rejlő immanens világot faggatná. Helyettük önmagát világítja át az újabb és újabb rajzokkal. Nevezhetjük ezt munkaterápiának is, az eredmény azonban több annál. A 180 lap, amin Picasso keresztülkorbácsolta önmagát, nemcsak személyes katharzissal szolgált, hanem egy új recepttel is. A magány átélésének és feloldásának az útját tette járhatóvá ez a sorozat. Picasso

659