Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)
zük a dolgokat. Egyre pontosabban ismerjük a modellezés szabályait és egyre többet tudunk arról, amit a tudás — nem a valóságban — hanem a modelleken lejátszott méta-világban 'ér. A régi enciklopédia helyét az effektivi.tás technikája (egyfajta játékelmélet) foglalta el. Lehet — vonja le a végkövetkeztetést Lyotard — hogy nincs is más igazi .tudásunk, mint az, amit a játékelmélet jelent egy instabil rendszerre vonatkoztatva: az eredmény ilyenkor a katasztrófára vonatkozik vagy ismeretlen.1’ Visszatekintve az avant garde történetére, könnyű a modern törekvések fő jellegzetességeit ennek a Lyotard-i elméletnek az alapján újra átgondolni. A két „nagy történet” fontossága ugyanis tagadhatatlan az avantgarde megszületésében és kibontakozásában. A társadalmi emancipációra épülő „hősi eposz” azzal igazolta a modem törekvéséket, hogy bennük a közjó és az egész társadalmat átalakító iga- zabb művészet testesült meg. Ez a meggyőződés volt a konstruktivisták vagy az expresszionizmus köré csoportosult forradalmi avantgarde fő motorja. Picassót a két világháború közti évek fokozódó krízise és a spanyol polgárháború hozta közel ehhez az érveléshez. A másik „hősi eposz”, a tudás intellektuális értéke, legalább ugyanilyen fontos hajtóerő volt az avantgarde számára. Az olyan irányzatok, mint például a kubizmus, vagy Kaindinszkynek és KQiee-nek a művészetben megmutatkozó intellektuális igényessége (de a szélesebb értelemben vett etikai alapállása is) érthetetlen lenne 'eme, a „spekuláció” felsőbbrendűségét hirdető, önmagát a saját eredményeivel igazoló második „nagy történet” nélkül. Ezen az sem változtat sokat, ha tudjuk, hogy sok művész, így a kubisták is, nem szívesen vállalták az intellektuális kutató szerepét, és inkább a költészetre, vagyis az intellektuális játékra hagyatkoztak. Ha viszont közelebb lépünk Picassóhoz és az avantgarde hőskorának az évtizedei alatt felgyűlt Picassó-művekhez, valamint az őket kisérő műtermi nyilatkozatokhoz, vagy azokhoz a szerepekhez, amiket Picasso a nagyközönség számára, (de nyilván a saját mulattatására is) játszott, iákkor már nem látjuk ilyen világosan benne a felvilágosodás gyermekét. Nem minden Bicasso-mű volt ugyanis olyan egyértelműen programatikus, mint a Guernica, és nem minden Pdcasso-korszak tekinthető olyan racionális jellegűnek, mint a kubiamus. Ellenkezőleg: Picasso egész működésének a fő rugója az a szinte már démoni .erő volt, amellyel a járt utakat fölszaggatta és a kézenfekvő indítékokat új, sokszor nyugtalanítóan sötét eredetű víziókkal váltotta fel. Utólag hajlandók vagyunk az egész életművet a humanizmus és az emberi megismerés nagy tetteként ünnepelni, részleteiben azonban minden mű, minden egyes figuráció olyan mély kútiból tör elő, hogy szédülünk, ha föléje hajolunk: szokatlan intenzitású halálfélelem, babonás érzékenység, .a mágikus gondolkodásmódra való hajiam, vagy mániákus erővel ismételt rítusok (és mindezek nemcsak a művészetben, hanem a magánéletben is), — a Picassóróll szóló irodalom kimeríthetetlen az ilyen motívumok felsorolásában. A szó hatalmában, a magyarázatokban vagy a programokban nem bízó Picassót csak hűsége alapján nevezhetjük politizáló embernek, és ez a hűség is először messze ötvenedik életéve fölött kapott valóban konkrét tartalmat. Picassót a politika egészen a harmincas évekig nem érdekelte. Ez a közöny jellemzi az .avantgarde szakmai kérdéseire adott válaszait is. Ha pedig igazán tűzbe jött, akkor a szenvedélyre, és nem az érvekre hagyatkozott. Ezek a vonások sok szempontból a romantikával hozhatók összefüggésbe, de tulajdonképpen még korábbra mutatnak vissza, a felvilágosodás előtti Európa évszázadai felé. Így hát ha Picassót annak a filozófiailag is megalapozott modernizmusnak a mérlegére tesszük, ami a modernség fogalmát az autonómmá vált egyén színrelépésével és hangsúlyozottan individuális teljesítményeivel köti össze, akkor ugyan Picassóban az egyéniség erejét nehéz lenne kétségbevannd, de ugyanilyen nehéz lenne ennek a modernségnek a másik felét föflelni benne: a fisávilágosultság óta kialakult racionális mítoszokat. Picassóban nepn a republikánus hőst, és nem is a hegeli Szellem hűséges munkását látjuk, hanem egy roppant ellentmondásos képletet, amelyben az autonómiát a csaknem anarchikus szabadságvágy helyettesíti, a 657
