Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Perneczky Géza: A Picasso utáni Picasso (tanulmány)

A MODERNEK MÍTOSZAI ÉS A (POSZTMODERN?) OPPOZÍCIÖ

A kérdés, amely Picasso Festő és modellje sorozatának lapjairól olvasható le, csak huszonöt évvel később kapott a filozófia síkján is hasonló megfogalmazást. Lyotard sokat vitatott, de mindenki által mégis újra és újra idézett téziseire gondolok, amelyekkel a nyolcvanas évek posztmodisirn vitáját készítette elő.3 Ennek a műnek is az a központi kérdése, hogy hol a mítosz? Illetve, hogy ha nincsen mítosz, hogy használjuk mítosznak az ilyen helyzetet? Lyotard hangja ugyanolyan könnyed és frivol, vonalvezetése ugyanúgy éles és „jóízlést sértő”, mint Picassoé volt a Festő és modellje lapjain. Sokain nem is látnak benne mást, minit ia felvilágosodás óta művelt filozófiai önreflexió karikatúráját. Mert Lyotard is a művész és modellje kérdéssel foglalkozik, csakhogy nála a művészt a filozófus váltja fel, a kérdéses modell pedig az emberi tudás, .illetve a tudás értékéről vallott ismeret. Lyotard szerint ugyanis lehet, hogy tudásunk még a „régi”, azaz a felvilágosodás óta felhalmozott tonmészetóudornányos diszciplínák összessége, ismeretünk róla azonban már valami merőben új dolog. .Rövidre fogva úgy hangzik ez az ismeret: hogy amit tudunk, azt már nem tartjuk igazságnak, ergo, nem tudjuk, amit tudunk.

A felvilágosodás évtizedei óla ugyanis tudásunkat két modern „nagy történet” igazolta és állítatta funkcióba. Az egyik a társadalmi emancipáció eszméje volt (francia forradalom), és a ráépült meggyőződés: a tudományokat .azért kell művelni, hogy minden ember számára hozzáférhetővé váljanak. A másik „nagy történet” — a német idealista filozófia és a Humboldt-falé műveltségeszmény nyomán — azt vallotta, hogy a tudományokat magukért a tudományok szépségéért és igazságáért érdemes művelni. Ez az érvelés Hegel spekulációival veszi kezdetét (A Szellem dialektikája), és a tudás intellektuális rangjának az elismerésébe torkollik. Lyotard elemzései azonban meggyőzően bizonyítják, hogy a huszadik század második felében mindkét „nagy történet” érvényét vesztette. Az emberi .emaneipá- oiőt valló nézetdk egyfajta enciklopédiát hordtak össze a tudásból, ez az enciklopédia azonban egy idő után a saját méretei és súlya miatt omlott össze, s ma már perfid dolog lenne arra hivatkozni, hogy a tudományok ilyen vagy olyan ágát azért műveljük, hogy azzal az emberek összessége okosabb legyen. Napjainkra a tudomány nyelve már önmagában is annyira metanyelvvé vált, hogy maguk a tudósok sem lehetnek biztosak abban, hogy miről beszélnek. És ez vezet el a másik „nagy történetnek”, a tudás intallsk.tuáiliis megbecsülésének a halálához. Lyotard nemcsak a specializálódás által széthullott enciklopédia utáni helyzet kiilátástalanságaif elemzi, hanem rámutat egy brutálisan mindennapi tapasztalatra is, ami teljesen megváltoztatta a tudás szerepét a világban. Mivel a tudást nem kíséri olyan „.nagy történet”, amely a mítoszokhoz hasonló erővel horgonyozná le az emberi ismereteket valamilyen egységes kozmosz ás morál partjaihoz, a tudás a hatalom (ás a pénz) technikájává vált. Amit tudunk, az csak annyit ér (és annyiban számíthat igazságnak), amennyiben a hatalmat növeli. Mivel a posztmodem kor horizontján a legesszenciálisabb tőkét az információ jelenti, a tudás nem több (és nem is kevesebb), mint információ, amit — ha elég tehetségesek vagyunk — ugyanúgy forgathatunk, mint a régiek az aranyat.

„Maga az elveszett nagy történet utáni nosztalgia is kipusztult az emberek többségéből”'1 — rezignál Lyotard, majd egy szellemes fordulattal úgy jellemzi a tudáshoz való viszonyunkat, hogy arra mutat rá, hogy mennyire formálissá vált a vita a dolgok igazságáról és értékéről. Az új méta-vita alapkérdése már nem az, hogy „mit ér az érved?”, hanem az, hogy „mit ér a ,mit ér az érved’ érved” ...°

Ez a talán inkább irodalmi, mint filozófiai síkon megfogalmazott önreflexió (amelyből lehetetlen neim kiérezni Nietzsche iskoláját) lendíti át Lyotard gondolatait az esztétikai érzékenység közelébe. Mert mintha csak egy változata lenne a picassói Festő és modellje sorozat végkicsangásének, ami inem azt kérdezi, hogy — „mát ér a te művészeted?” —, hanem azt, hogy — „mit ér a te jmit ér a művészet’ művészeted?” — Lyotard válasza körülbelül az, hogy annyit, amennyire effaktívnek bizonyul. És ennék az effektivitásnaik a vizsgálatához elég ha csak modailez656