Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Vita magyar módra (Eretnek csapongás egy téma körül) (esszé)

„Mert mit csinál az esszéista? — kérdem most már én. (130. p.) — Megkísérli megmagyarázni az eseményeket, amiket leír. A leírás megvan Mikszáthnál, a magyarázat nincs meg.”

És most hadd csattanjon az ostor, lássuk, mivel üt ki a kritikus, mint az erősebb ökölvívó a gyöngébbet.

„Az irodalomról kifejtett nézetek külön polémiát érdemelnek. Mikszáth például ezúttal is a honi gondolaittalanság, a ’nihilizmus’, az ’agnoszticizmus’ példaembere, szimbóluma. Ez a ’szerep’ jutott neki szerzőnk korai esszéiben, kritikáiban is. A gondolkodás makacs következetessége és koherenciája tiszteletre méltó, ámde föltétlenül ragaszkodnunk kell-e tévedéseinkhez?”

Ez bizony nagyon szerény kis csattanó, ostor nem is kell hozzá, az Ujjongó csecsemőkre emlékeztet, akik örömükben néha összecsapják kezecskéiket. Különös, némely kritikusnak, olvashat bármit, semmi nem jut eszébe. Birtokában az örök igazságoknak, az Ür hangján szólnak hozzánk, tévedést tévedésre halmozó gyarló halandókhoz. Mond valamit, de nem érvel: mert az, hogy nem, minden, csak nem érv. Ilyen nyetmenek a mi kritikusaink.

Még egyszer a szalonokról

Hadd térjek vissza Mikszáthra és a társasági életre. Műveltségünk kommunikáció dolgában nagyon gyönge lábon áll. Mikszáthnak úgyszólván napról napra alkalma nyílott megfigyelni a parlamenti szócsatákat, amelyek — leszámítva a taktikai húzásokat — monológok voltak, csakúgy, mint a Mozgó Világ 1987. áprilisi számában közölt irodalmi vita zűrzavaros és sok esetben civilizálatlan megnyilvánulásai. A monaszoknak nincsenek ablakaik — mondja Leibniz. A monológoknak sincsenek ablakaik. A monológból se kilátni nem lehet, se belelátni. A monológ, mint a rögeszme, megoszthatatlan.

Nos, hát ezt nem ismerte föl Mikszáth, amikor a Kis Pipa iránti hűségre bírta rá az írókat s egyben halálra ítélte a Justh javasolta irodalmi szalont. Mikszáth nagyszerű megfigyelő, jószerint semmi nem kerülte el éber szemét, tömérdek telibe találó megfigyelést hagyott ránk örökül. A megfigyelés kiindulópontja lehet a gondolkozásnak, de önmagában nem gondolkodás. Arra viszont Mikszáth alkatilag alkalmatlan volt, hogy megfigyelésein gondolkozzék, konklúziókat vonjon le belőlük, hipotéziseket állítson föl. Mint ahogyan, nyelvünk szerencsétlenségére a nyelvész Lőrincze ugyanaz az alkat, sok mindent tud, csupa elszigetelt tényeket, de az ösz- szefüggéseket nem is gyanítja Hiányzik belőle — mint nálunk oly sokból — az elméleti érzék. Az egész nyelvművelés vak, nem művel s nem tudja, mivel művelhetne.

Arról persze nem is álmodhatunk, hogy ilyenféle árnyalatokat az átlag literátor egyáltalán érzékeljen, nemhogy értékeljen. Erre sem az iskola, sem az egyetem, sem az irodalmi élet, sem az élet nem készítette elő. Nálunk sok szó esik a tapasztalat-átadásról, manuálisan van rá lehetőség, egy-egy szakma magasabb szféráiban úgyszintén, de a mindennapi életben ez úgyszólván megvalósíthatatlan.

Tudatában vagyok, hogy a szalonok elsikkasztott szerepét eltúlzom. De megint csak nem alaptalanul. Színházi irodalmunkban a legkiválóbb párbeszédírók Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos. Az utóbbira halványan emlékszem, de az első kettőről friss benyomás alapján állítom ezt. Az ördögben mint a tűzijáték, úgy követik egymást a riposztok, a Kék rókában csakúgy. Különös koincidencia, mind a három bennfentes látogatója volt az úri társaságnak, mindhárman szalon-konver- zációkhan csiszolták kifejezési készségüket. Illés Endre hosszú drámaírói pályafutása során soha sem adta bizonyságát dialógusbeli művészetének. Egyik darabjában József Aittila-idézettel segített magán. Az ő életében nyilván nem jutott szerep a szalonkultúrának. Ha igen, nem volt füle hozzá.

A „vitát” tovább folytathatnám, de nem ez volt a célom, hanem annak a bizonyítása — néhány példán — hogy a magyar kritikus műveltségét esetleg beveti művébe, de az értelmi erőfeszítéstől minden ízében idegenkedik. Ennek a legköny- nyebb módja, ha csatlakozik egyik vagy másik megkövesedett méltatáshoz.

64