Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Vita magyar módra (Eretnek csapongás egy téma körül) (esszé)

tekintetben javult a helyzet. Lehet. De az erdők pusztulása még javában tombol. Ez tény. Hullnak a savas esők.

Az újabb szembesítésben a változatosság kedvéért elsőnek az én szövegemet közlöm s utána a kritikusért.

„.. .A szalonok jótékony hatása már csak azért sem érződhet meg társasági életünkben, modorunkban, igényeinkben, ízlésünkben, mert szalonok nálunk sohasem voltak. Ezt a kérdést feszegeti Halász Gábor eredeti s a maga területién alapvető tanulmánya Regényeink társadalomszemléletéről... A Párizsban járt Justh Zsigmonddal kapcsolatban írjia, hogy a franciák pompás irodalmi kultúrája kapta meg ... íróik ízlése, szelleme, lelkiismerete, amelyekben egy állandó és kedvvel vállalt társadalmi elit eredményeit csodálta, a szalonok lekicsinyelhető, de mégis minden helyzetben érződő hatását, a művészlelkek és a társadalom egymásrautaltságának egymásra találásának virágait.”

Idézi Justh egy megjegyzéséit, amely szerint Bonaparte Mathilde hercegnő híres szalonja nélkül ma nem volna realista iskola, ami ugyan túlzás, de nem alaptalan túlzás. Justh Zsigmondot annyira föllelkesítették párizsi tapasztalatai, hogy hozzálátott a hiányt pótolni, sikerült meggyőznie egy válalkozó kedvű grófnőt, hogy a hazafiúi cél érdekében tárja ki szélesre palotája kapuit és bocsássa be az írókat, a „szellem fejedelmeit.”

A kezdeményezés csúfos kudarcba fulladt, az írók nem álltak kötélnek, sőt megsértődtek, de „uraim, hiszen csak egy pohár teára hívtuk meg önöket”, csillapította őket egy a kevés számú józanok közül. Hiába: — „Nem, nem, fiúk, — mondta ki Mikszáth a végső ítéletet. — Ne okoskodjatok. Maradjunk mi csak örökre a ’Kis Pipa’ törzsvendégeinek.”

Ez sikerült, a Kis Pipa-i perspektíva úgyszólván megmerevedett, a „nagy palóc” elpöfékelt egy nagyszerű lehetőséget, nem értette meg, mint ahogyan saját társadalmi kritikáját sem igen értette, hogy az osztrák elnyomás tervszerűen kitenyésztett provincializmusából többek között az irodalom ezen az úton próbálhatta volna meg a kitörést. Mikszáth ragyogó — bár gyakran infantilis eszközökhöz folyamodó — sokszínű, magával ragadó elbeszélő, e téren talán legnagyobb íróink közöitt. Minden bizonnyal kitűnő elbeszélői kvalitásai szédítették meg irodalomtörténészeinket, akik az olvasás tudományában nem nagyon jeleskednek, ezek a kvalitások takarták el előlük a gondolkozó Mikszáfhot, a nihilistát, a patópálság, a semmit-se-tegyünk- mert-úgysem-tudunk-változtani félelmetesen következetes prófétáját.” (Id. m. 31— 33. p.)

További érvek:

......ha se Rákóczinak, se a ’48-as szabadságharcnak, nem sikerült sőt Hannibálnak, Nagy Sándornak, Napóleonnak sem, akkor diadalmasan kicsaphatjuk az adut az asztalra.”

M

i ez az adu? És ki csapja ki?

„Mikszáth, aki indulhat bárhonnan, bármely tárgyban, mindig arra a végső konklúzióra jut, hogy az égvilágon semmit sem érdemes megpróbálni. Befejezetlen tanulmány című dolgozatomban bővebben írtam erről, példákat is idéztem, amikről kiderül, hogy Mikszáth még csak nem is cinikus, noha sokan ezzel vádolják, hanem nihilista, agnosztikus, aki mindennemű értelmi erőfeszítéstől idegenkedik. A cinikus cinikusan gondolkozik, de gondolkozik, Mikszáth nem, ő maga a megtestült kapituláció.” (129. p.)

Irodalomtudósaink meg sem kísérelték „annak az intellektuális világnak” a föltárását, amin ezek a ragyogó elbeszélések nyugszanak. Egyébként, hogy a művészetéből mi hiányzik, azt ő maga is sejtette, amint azt a Király István monográfiában közölt idézet bizonyítja:

„Régi szilárd hitem — ez már Mikszáth szövege — hogy a magyar történelmi esszé csak akkor születik meg, ha egy poétái szem hatol be a múltak mélységébe, életet fújva fényekbe, adatokba és vice versa, csak akkor lesz a magyar regény igazi magaslaton, ha az elbeszélő az esszéíró eszközeivel is hathat. Vagyis ha az esszéistában benne van egy kicsit az elbeszélő poéta és ebben az esszéista.”

63