Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
a lépcső lapjait nem a hegesztett fémváz tartja, hanem a csiszolt, lakkozott tölgylapok külön-külön titokzatos módon a levegőben lebegnek. Frank, amikor tavaly itt járt, egy régimódi öblös fotelban ült, amelynek a karfájáról lekopott az aranyozás, úgy érezte magát, mint aki bizonytalanul lebeg egy kellően ki nem töltött űrben. Nyomuk veszett azoknak a foteloknak. Hatalmas szürke kér evet foglalta a helyet, félkörben három támlás fotel. Végül a világos pianínó. A tetején karcsú üvegváza, benne három szál sárga Barbona. Víz nélkül. A pianínó előtt tálalás szék, ülőkéjén két lexókonkötet. Magasítónak. — Ki szokott zongorázni itt? Csak nem a menyasszony? — gondolta Frank kedélyesen. Mindazonáltal különösen érezte magát az ajtóban a bejárati függöny szárnyai között, mindössze néhány másodpercig tartott az egész, de ez a csekély idő valahogy meggyőzte Frankot, hogy később majd — bármikor — oly részletességgel fog visszaemlékezni mindenre, mintha alapos megfigyelés alá vette volna a tárgyakat, az elhelyezésüket, a hangokat. Kitörölhetetlenül megjegyezte magának a páanínót, később még a készítő mester nevére is emlékezett, megjegyezte a recepció szekrényének mind a nyolc rekeszét, három üres volt, az alsó négyben bent lógott a rézből készült szobakulcs, a nyolcadik tele volt újságokkal. Gerzson felkapcsolta a villanyt, a tizenkét ágú csillárból fény árasztotta el a helyiséget. Fanny elragadtatásában tapsolni kezdett. Gerzson arcán fáraidt ragyogás. Az öcosére nézett, és azt gondolta: — Most aztán láthatod, hogy nem vagyok tök hozzá, az építészet után megbirkóztam a lakberendezéssel is ... Az ebédlőasztalnál zaj támadt. Magias, karcsú nő állt fel. Magasabb volt, mint Helga. Frank nem látta jól az arcát. — Csak nem ő az? ... — A jövendőbeűiim barátnője — mutatta be Gerzson. — Egy piádban ültek a gimnáziumban. Frank közelebb lépett, és a kezét nyújtotta. Ha nem is volt idő hozzá, hogy jobban szemügyre vegye, azt rögtön megállapította, hogy a kíváncsi arcban van valami zavarba ejtő keménység — közönségesség? —, erős, csontos, beesett arc, mint akinek hiányoznak a fogai, de a következő pillanatban már meg is cáfolta ezt a feltevést Kis Ágota fülig érő, egészséges mosolya. — Megvan harmincöt éves — állapította meg Frank magában. — öcsém, a híres újságíró — mosolygott Gerzson. Frank elvörösödött. Kis Ágota kimeresztette a szemét. A vastagon fölkent zöldes árnyalatú szemfesték nem tett jót a tekintetének. Nem kerülte el Frank figyelmét, hogy a csodálkozásban nemcsak tettetés van, hanem ravlaiszság is. Zavartkeltő temmészetelle- nesség. — Csak nem? ... Frank azt gondolta: — Mintha nem tudná... Gerzson 'észrevette a zavart. — Jaj, a lányok! — húzta Kis Ágotát a sógornője elé. — Az öcsém felesége. Helga óvatoslan, majdnem gyanakodva nyújtotta a kezét. Gerzson átkarolta Fanny vállát. — Ö pedig az öcsém nagyszerű lánya, az én kis unokahúgom. Később Frank úgy emlékezett vissza erre az elnyújtott, már-már fölösleges kis jelenetre, mintha Gerzson kíméletesen föl akarta volna készíteni arra, hogy Susu már ott álil, felülről számítva a negyedik lépcsőfokon, közvetlenül a forduló fölött, és alkalmas pillanatra vár. Susu attól kezdve, hogy elfogadta a hívást, hogy jöjjön át a holland nőt ápolni, tisztáhan volt azzal, hogy ezt a találkozást nem kerülheti el. Amikor a függöny mögül leselkedve megpillantotta az autóból kiszálló Frankot, felrohant a szobájába, és magára zárta, az ajtót. Gerzson belépve a vendégekkel, egy pillanat alatt felmérte hogy Susu nincs a megbeszélt helyen, pedig lelkileg nagyon is fölkészítette, zavarba jött, elveszítette az önbizalmát, és nem volt biztos abban, hogy le fog jönni az emeletről. Várt. Mást nem tehetett. 609
