Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
Susu megszólalt a lépcsőin. — Szerbusztok ... A hang ismerős volt. — Te jó isten! — sápiadt el Frank. Nem nézett a lépcső felé, a hangot akarta azonosítani. S akkor benne is megszólalt ugyanaz a hang: — Mindig egy öregembert szoktam látni, mindig ugyanazt az öregembert. Ezüstszínű köntöst visel, sárga szakálla van, csomókban lóg a szőre. A szemében két hatalmas könnycsepp mint a jéggyöngyök, de sohase csordulnak ki, mert az öreg állandóan az ég felé tartja a fejét. A szája alig mozog, a hangjának mégis olyan zengése van, mintha egy templom szószékéről beszélne hozzám ... Frank a lépcső felé fordult. Az arca vörösre gyűlt. — Hogy kerülsz ide? — bámult Susura. A lány az érettségire készült kék kosztümöt vette föl, keményített fehér blúzt. A kosztümkabát gomblyukában fehér művirág. — Egy óra múlva törvényesen is a feleségem lesz — mondta Gerzison. Frank a bátyjára pillantott. Mondani akart valamit, de nem sikerült. Ki nem fejlett, ki nem munkált valami volt az, amit most mondhatott volna. Az orrát ugyanaz a különös keverék-illat csapta meg: szappan, vodka, széna és valami édeskés szag, de Susu kihegyesedő orrának az ívéből azóta eltűnt a tiszteletlenség, a hosszú, fekete szempillák árnyéka súlyos lett, s utólag tévedésnek tűnt az is, hogy borzas hajának ahány mozgékony fürtje, mind annyi fénylő idegvégződés. Susu viszont épp olyannak látta Frankot, mint ama decemberi napon, amikor megérkezett Pétfürdőről gyalog a magas hóban, elgémberedve, remegő szájjal álldogált a templomi karzat alatt, még csak egy hálás pillantást se vetett feléje, amikor a lakására hívta, majd rántottét készített neki, mohóság és szuszogás nélkül evett, nem zabáit, pedig nyilvánvaló volt, hogy az éhség rágja a gyomrát. Aztán később azt mondta: — Magénak nem ebben a faluban van a helye... Ezekre a szavakra emlékezve Susunaík még most is könnybe lábadt a szeme. Kis híján elbőgte magát. — Megcsókolhatom? — kérdezte Gerzsontól. Később, különösen évek múlva már nem emlékezett pontoslan: elhangzott-e ez a kérdés, vagy szerette volna, ha ki tudja mondani, hiszen ez volt az utolsó lehetőség — kísértés? —, amikor még meggondolhatta magát, mindent felrúghatott volna, végezve az álmokkal, és visszamehetett vollna a tanítói lakásba, az osztatlan iskola egyetlen tantermébe. Akkor úgy érezte: igen, most még minden megtörténhet. Gerzson mereven mosolygott. — A testvéremet? Miért ne? Alig tudta kimondani. Susu a lépcsőkorlátba fogózva lépdelt lefelé. Gerzson számolt magában: négy, három, kettő, egy... Nyomás a szív táján. Mint egy félbeszakított mozdulat. Nem volt-e túlzottan nagylelkű? Kétségtelen, hogy megingott. Pedig attól a perctől, hogy Susu emlékkönyvében elolvasta az öcs- cse bejegyzését a térdeplő vértanút ábrázoló rajz alatt: „La diable se troűve dedans nous, la diable: c’est nous. Avec nos aiplitredes aux vices. Frank.” — valójában erre a találkozásra készült. Korábban lett volna rá módja, hogy megmondja Franknak, meg is írhatta volna egy reá jellemző hosszú levőiben, hogy milyen különös a sors játéka, de ő kezdettől fogva arra készült, hogy tanúja legyen ennek a találkozásnak. Várt és figyelt. Megcsókolják-e egymást? S hogyan? Nyirkos lett a bőre. Egy pillanatra, csak egy pillanatra lehunyta a szemét: — Üristan, féltékeny vagyok... Végtelennek tűnt az a néhány pillanat, amíg Susu Frank előtt 'állít. Az arcuk között nem is völt távolság. Frank meg se mozdult. Abban a pillanatban, amikor meglátta Süsüt, valami felmondta a szolgálatot. Durván és ellenségesen. A sors ki tudja hányadik, de most már félreérthetetlen ujjmutatása volt ez arra nézve, hogy rádöbbenjen; ő és Gerzson nem tartoznak össze igazán. Meglehet, sehogy. Most azonban ebben a már- már nyomorúságos helyzetben egyszerre benne volt minden, az a bizonyos minden- szenteknapi találkozás szemrehányása és testvériessége is, mintha Gerzsonnak a 610
