Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
eltüntetve. Oldalt fehérre meszelt kőszegély. A járda mellett rózsaágyak. Barbana és Goldkrone. Sárga mind. Frank meglepődött: — Nem fis tudta|m róla, hogy eny- nyirte szereti ezt a színt. Vagy inkább a jövendőbelije? ... Tavaly észre se vette, hogy kapuoszlop is van. A kidőlt, rozsdásodó (kapuszányak is feltámadtak. A száz és száz leheletfinom fehér lepkeszárny a helyi kovácsmester kezét és becsvágyát dicsérte. Megnyomta a dudát. Előbb hosszan, majd morsejeleket adott le. Kis idő múlva a ház sarkánál feltűnt Garason. Sántákéivá rohant az autó felé. A fekete ilakkcipő törte a lábát. Fekete pantalló, a varrásnál fényes csíkkal. Vakító fehér ing. Feltúrt ingujj. A bőr cserzett barnasága. A szem körül szarkalábak útvesztője. Tekintetének a kékje sötét és bánatos. Kétségbeesett igyekezet. Frank azt gondolta meghökken- ve: — Lefogyott és megöregedett... — Az istenit! — ordított Gerzson. — Végre! Csakhogy megérkeztetek! Ügy látszott, nem tudja eldönteni, hogy mit csináljon, aztán észbe kapva nekiesett a kapuszárnyraak. Az izgatottságtól alig tudta kitárni. Magához szorította Frankot. — Istenem! Istenem! ... Megszeppenve nézett a sógornőjére meg iaz unokahúgára, akik az autónál álltak egymás mellett, épp hogy kiszálltak. Előbb Fannyt szorította magához. — Ne haragudjatok, galambocskáim ... Helgának forrón s bocsánlatkérően kezet csókolt. — Mind a hárman nagyon fontosak vagytok nekem — mondta érzelmesen. Félt, hogy Helga és a kislány olcsó színlelésnek fogják föl a magyarázkodásét. Azt gondolta : — Könnyen meglehet... Hogy mentse valahogy a menthetőt, belékaroit a sógornőjébe, majd Fanmyba. Az unökahúgának hozott ajándékokra gondolt, amiket a pesti doilárboltban a Susuniaik szánt ajándékok mellett vásárolt: dobozszámra a legfinomabb töltött csokoládék, tucatra a rágógumi, ánizs, ananász, barack és csokoládé ízű, egy kis üveg diszkrét illatú 4711-est is vett a leendő hölgynek, mint ahogy egy hatalmas fekete játókmackó.t is: a gyermeknek. — Azért tettük mára az esküvőt — magyarázta —, mert a meteorológia jó időt ígért... — Az ajándék — lépett vissza Frank a kocsi felé. — Majd — húzta magával őt is Gerzson. A szidolozott rézkorlátra mutatott. — Mit szólsz hozzá? Frank nem emlékezett a csillogó lépcsőkorlátokna. Ügy tűnt neki: a feljárat formája sem ugyanaz. — Szép. Megpróbált mosolyogni. Sikerült. — Ez tavaly még népi volt. — Az biztos — markolta Gerzson magabiztosan a korlátot. Mielőtt beléptek a házba, Frlanikban még végigfutott a tavalyi emlék, amikor utoljára itt volt: a hosszú autóbuszozástól elcsigázva érekezatt, mint egy vándor, iz- zadtan, kopottan, a szandál törte a lábát, legszívesebben mezítláb jött volna, Mos- kovics Ernő kifejezésével élve „leharcoit” állapotban volt, most viszont idétlenül érezte magát a sötét ruhában, amit kezdett kinőni, nem is a derekával volt gond, a mellkasa erősödött meg, furcsa módon, a mellényt egy idő óta nem is tudta viselni. Amit először felfogott: a könnyű légáramlás. A mennyezeti ventillátor karcsú lapátjai diszkréten szelték a levegőt. A befüggönyözött félhomályból lassan bontakoztak elő a tárgyak. A szállodák mintájára kialakított recepció, házias és egyben elegáns, a pult és a rekeszes szekrény kőrisfából készült, miként a hátsó fai hosszában az előre megtérített ebédlőasztal, a hozzátartozó tizenkét szék, és körben fej- magasságig a fal burkolata. Az ajtóval szemben világító digitális flailióra. A hatalmas panoráma ablakon földig érő brokátfüggöny, a vastag, puha padlószőnyeg ugyancsak bíborszínű. A belső lépcső a szobapálma mellett vezetett föl az emeletre. A tervező a szerkezet könnyedségét hangsúlyozva lazt a hiedelmet igyekezett kelteni, hogy 608
