Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Radics Péter: A giccsként vállalt vallomás (Glauziusz Tamás: Pajkos nő az árnyas utcán, Giccsregény) (kritika)
RADICS PÉTER A giccsként vállalt vallomás GLAUZIUSZ TAMÁS: PAJKOS NÖ AZ ÁRNYAS UTCÁN, GICCSREGÉNY Szigorú szabályai vannak a giccsregény műfajának. Szerzőjének zsonglőrként kell bánnia a szavakkal, egyesítve magában a komédiást a keserű moralistával; s ahogyan a clown is egy artista ügyességével alakítja a lehetetlenségig ügyetlen, cset- lő-botló flótás figuráját, neki is önironikusan kell eljátszania az „író”, a mindentudó narrátor szerepét. A Pajkos nő az árnyas utcán szerzője írói álnevével együtt fölvette az örökké rajtavesztő, szomorú szemű clown maszkját, akárcsak egyik példaképe, az „isteni” Woody. Ömlik belőle a szó, fiktív levelekben felesel a történelem és a kultúrtörténet híres-hírhedt személyiségeivel; poénjainak cikázását egy-egy fanyar sláger-citátum szakítja csak félbe, akárha tust húznának a porondon. Szapora asszociációival szüntelenül sakkban tartja az olvasót, mint Woody a nézőt a könyvben sokat emlegetett Manhattanb&n — s ennek köszönhetően a szövegben semmi sem sikkad el, ugyanakkor súlytalanná is válik minden. Szinte csak a szerkezet képes kiemelni az egyforma intenzitású részletekből egyet-egyet, s ez már voltaképpen visszaélés a szerkezettel; persze ez esetben maga a műfaj a visszaélés — a látszattal, hogy súlytalan, közömbös fecsegésbe burkolhat ólomnehéz életigazságokat. A regényben nem találkozunk a szereplőknek olyanféle kapcsolat- és konfliktusrendszerével, mint amilyent hangzatos neveik sejtetnek: Biberach, Ottó, Melinda, Gertrudis, Myska bán, Petur és a többiek csak annyiban hasonlítanak a Bánk bán hőseihez, hogy a regénybeli filmstúdiónak is megvan a maga hierarchiája, akárcsak a tragédiabeli udvarnak. Akadnak a történetben „békétlenek” is szép számmal, ám az allegória formailag sem teljes: Bánk például egyszer sem lép színre, és Petur (aki ezúttal Ottó szerelmi vetéiytársa Melindánál) még a voltaképpeni cselekmény kezdete előtt külhonba távozik. Nem a tragédia jellemeinek parafrázisáról van tehát szó; még a regény főhőse, Ottó esetében is hamar megbizonyosodunk: nem valaminő jellemfejtéssel, a herceg figurájának játékos-ironikus továbbgondolásával van dolgunk. A nevek puszta címkék, s a szerző, szertelenségeivel együtt leginkább szabatosnak nevezhető stílusával, minduntalan érezteti: maga sem tulajdonít nekik különösebb jelentőséget. Takarékosan bánik a szóhumorral is, ami a történelmi hangulatú szavak mejelenését azért végigkíséri; mellékesen és 'magától értődőén veti oda a szavakat, mint bíboros, Burg, meráni, békétlen, kamarilla, rlt- ter — hogy feltűnésük sohasem harsány vagy somolyogtató. Az irodalmi asszociációk egyébként sem szorítkoznak csupán Bánk bánra. Bőven szerepelnek ironikusan idézett és ferdített részletek Esterházytól, József Attilától, Pilinszkytől, K'assáktól, Adytól, és másoktól. Szerepük nagyobb, mint az analógiáknak általában: ama tétel bizonyítására szolgálnak, hogy a „mások mennyisége átcsaphat saját minőségbe” — ahogyan egy helyütt Ottó jellemével kapcsolatban olvashatjuk. A főhősnek visszatérő képzete, hogy őt csak „kitalálták”, hogy mások életének, cselekedeteinek a függvénye, a Glauziusz idézgetései, sláger-betétei szintén hangsúlyozzák: ezt már mind megírták, nincs új a nap alatt. E citátumos bizonykodás persze a clown cselei közé tartozik, amint az is, hogy valóságos hasbeszélőként veszi fel nevezetes személyiségek hanghordozását a hozzájuk intézett, fiktív levelekben. Mindenkinek a maga „nyelvén” ír: Sztálinnak agyafúrtan és diplomatikusan, Lukács Györgynek polgárpukkasztó fontoskodással, az analítikusnőnek kaján elméletieskedéssel. 574
