Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Radics Péter: A giccsként vállalt vallomás (Glauziusz Tamás: Pajkos nő az árnyas utcán, Giccsregény) (kritika)
De Ottó magánéletének szereplői is kapnak leveleket; a Melindának szóló egyben a történet csúcspontja: ez az 'egyetlen tett, (amire Ottó elszánja magát, s aminek következményei mindjárt végzetesek is. Ettől a levéltől eltekintve — mely folytatólagosan, idézőjelben illeszkedik a szövegbe — az összes többi a kerettörténet része, s így a történet jelenidejéhez tartozik. Ottó, a filmstúdió dramaturgja karácsony esti magányában — szerelmi csalódása mélypontján — a stúdióba kerülése óta eítelt másfél évre emlékezik. A visszapörgetett epizódok jórészt lineárisan követik egymást: a stúdióba kerülést futó kalandok, a Melinda-szerelmet csúfos szakítás. Az elbeszélés technikája a tudatregényből származik: Ottó szemével látjuik valamennyi szereplőt, sokkal tisztábban, markánsabb körvonalakkal, mint magát Ottót. Paradox módon épp a tudatregény-forma teszi elmosódottá a főhős alakját, aki voltaképpen nem jellem, hanem közeg, amiben a többi szereplő mozog. Ottónak csupán intelligenciája van és habitusa, mely szokásaiban, gondolkodásában, apró gesztusaiban nyilvánul meg, tetterő és cselekedetek nélkül. Ezért oly éles a kontraszt a többi, földön járó, néhány találó vonással megrajzolt szereplővel. E technika s az asszociációk „lebegtetése” révén a szerző pillanatról pillanatra a színéről a fonákjára képes fordítani élethelyzeteket, elbeszél és kommentál, moralizál és mulattat egyszerre, a stílus megtörése, sőt látható ingadozása nélkül. Másképpen ez nem is lehetséges, mint maszk mögé bújva — amit Glauziusz nagy műgonddal festett föl arcvonásaira. Hogy ki van a maszk mögött, nem fedte fel, s nem véletlenül: az egész mű szelleméből következik, hogy Giauziusz Tamás maga is a műhöz tartozik — az író nemcsak a művet találta ki, hanem hozzá a szerzőjét is. Ennek megfelelően a legszínesebb figura tulajdonképpen Glauziusz, a narrátor-szerző — alig észrevehető, tapintatos távolságban Ottótól, akinek közegét egyfajta csüggedt erkölcsi komolyság hatja át. S noha a legfiatalabb „bíboros” a szakmabeliek közt egyáltalán nem akárki, mégis kiszolgáltatott kisembernek bizonyul a többi szereplő, főképpen persze a démoni Melinda mellett. Furcsa módon Melinda minden megnyilvánulása hihető és tiszteletet parancsoló, noha Ottó szemével látjuk, aki pedig meg van győződve hamisságáról. Pár szavas megszólalásaiban egy önálló, alternatív világ jelenik meg; ennek meghódítására Ottó nem is gondolhat, sőt igazából a közvetlen kapcsolatteremtést is csak egyszer kísérli meg vele, balsikerű levelében. Ugyanilyen elszigetelt marad számára a többi női világ is, a stúdióbeli nőbarátoké; kapcsolatai voltaképpen mindenkivel formálisak. Rossz emlékei vannak az úgynevezett „egyszerű emberekről”: portásokról, sofőrökről, Közért-eladókról is, igyekszik nem sok tudomást venni az égtájról, ahol él — ha mégis: a Báthori-expressz szutyka vagy a „nyugtatórádió” nyúlós beszédű, mély hangú bemondói jutnak eszébe. A történetben ugyanis nem figurák, nem jellemek a főszereplők, nem valamely adott, komplett életmodell áll a középpontban, hanem csupán egy alapvető viszonyulás: a megtépázott, mégis elnyűhetetlen kötelék, ami Ottót a nőkhöz fűzi: nem Melindához vagy a nőbarátokhoz, nem is a női szépséghez, hanem az életnek ahhoz a princípiumához, aminek ő csakis alárendelni képes magát. Henry Beyle-lel vitatkozva fölveti a kérdésit: ha „a szerelem a lélek forradalma” — vagyis a vágyott nő maga a szabadság —, mi történik akkor, ha „szabadságharcunk” elbukik? Nem kellettünk a Szabadságnak? Képtelenség. A nőkért nem lehet harcolni, s a nőket visszautasítani is éppúgy lehetetlen, „mintha az esőre kitett bármilyen — csorba, csúf vagy gyönyörű — cserépedényeket visszautasíthatná az eső”. Ebben a fatalizmusban gyökerezik Ottó tehetetlensége, de őszintesége is: furcsa, szánandó hűsége önmagához és — úgy tűnik — morálisan és tudatosan is vállalt alárendeltségéhez. Humora is magába forduló; egy Melindának vett apró ajándékkal elárulja, mennyire vonzódik az „őszinte, vállalt, a mítosszá vált” giccshez. Nos, Glauziusz giccsregénye hasonlóképpen őszinte, de nem azért, mert vállalta s rácímkézte írására, hanem mert szerepjátszásai közben mindvégig magukon érezzük a bölcs clown nyílt, szomorú tekintetét. Giccsregénye regényként is megállja a helyét, pontosabban olyan többletfeladatokat vállal magára 575
