Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Radics Viktória: Bevezetés a lélek történetébe (Mircea Eliade: A szent és a profán) (kritika)
RADIOS VIKTORIA Bevezetés a lélek történetébe MIRCEA ELI ADE: A SZENT ES A PROFAN Zanin Csabának ,,És mi a lélek? Az a gesztus, mely az értelmet kiterjeszti a szeretetig, az időt kinyitja az örök, a teret a végtelen felé.” (Danijel Dragojevic) Mircea Eliade nem szaktudós volt — bár az is —, hanem bölcselő, író, akinek választott szakága, a vallástörténet ductusként szolgált ahhoz, hogy kidolgozza saját vízióját a létről, melynek kulcsfogalma — még ha a statisztika nem is ezt a szót adná ki — a „lélek” volt. A megfoghatatlan szerv, amellyel saját, és más emberek, más dolgok létét érzem, almellyel a világ rögzítetlen könyvét olvasom, önmagomban lapozva. Nem az volt Eliade, aki tudományos kertjében termel, hanem nagy (főleg etnológiai, antropológiai, vallástörténeti) tudással fölvértezett lélekvezető és hierophantész, a szent dolgok magyarázója, esendőságiét el nem tagadó tudós, aki szoteriológiai tudományra, megváltást hozó tudásra vágyott, őszintén és kiszolgáltatottan. (Nevetségesen, mondaná ő.) Vallástörténeti tanulmányai abból a magból nőttek ki s bomlottak esszékké, amely bennem iis el van ültetve: a nyomasztások és a szorongatottságok vérröge ez. Ebből szöktek fel a megoldás lehetséges víziói is. Eliade nemcsak tényeket közöd, vall és javall is — az összehasonlító vallástörténet pedig a nyelve. Nyelvezete a leíróból sokszor átvált egzisztenciális, sőt „kerygmatikus” (kinyilatkoztató) írásba. Ezért olvastam én is éhesen. A szent és a profán című, 1956-ban a Rowolt Enzyklopädie sorozatába készült könyvecske la vallástörténet elméletét nyújtja. Schelling szerint a vallástörténet az antropológia organonja. Eliade e cím alatt a homo religiosus (illetve az archaikus ember) lelkének anatómiáját, szellemének fiziognómiáját írja le és értelmezi; a vallásos élmény és egzisztencia femomenelógiáját adja. S így lellenfényben láttatja a modern ember elporlott lelkét, szétszóródott szellemét, mely annak, ami szent csak romjait — surviwaljeit — ismeri. A fenomenológiai vallásböleselet korábbi fontos alakja, akire Eliade is hivatkozik, Rudolf Ottó volt. A szent című monográfiája 1917-ben jelent meg. Ebben a német teológus a vallást lelki-szellemi élményként kezeli, mely egyszerre transzcendens és evilági. „Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén meg- láttatik” — olvasom Pálnál. Ezt az irracionálisnak 'tekintett „megértetvén!;” láttatja Otto. Eliade a „megláttatikra” koncentrál. Kulcsszava a HIEROFÁNIA, azaz a szent megmutatkozása a világban. Szerinte ugyanis a szent és a profán között nincs éles határvonlal: együtt járnak ezen a földön. A hiarofánia skálája széles, a kavicstól az univerzumig terjed. A numinózust egy kőben, egy arcban vagy akár a kozmoszban is érezhetem. „Elég egy arc látványa, egy jelenlét / s ,a tapéták vérezni kezdenek” — írja Pilinszky az Elég című versben, a Te győzz le kezdetűben pedig „A foszló világ faléit / te változó és mégis egy” éjben, az „ősi, néma ábrák”-at formázó csillagképekben érzi a szentség megnyilvánulását. Naplójában pedig ezt olvasóim-: „Isten az egyedüli realitás”. Mert a homo religiosus számára a szent az, ami van, és ami tényleg van, az szent. „A ,realitások világa’ ebből alig őriz valamit” — folytatja Pilinszky, az első két szót nyomatéko569
