Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Radics Viktória: Bevezetés a lélek történetébe (Mircea Eliade: A szent és a profán) (kritika)

san idézőjelbe téve. Máshol pedig Rilkét idézi: a tényéktől nem látjuk a Valóságot. Más ontológia, más valóságfelfogás ez, Irnint amihez a racionális-empirikus tudat hozzászokott. Az igaz és a való itt szervesen összetartoznak. „A szent a par excellence valóság” — így szól Eliade. (Tudni kell, hogy Eliade ún. eide-tik-us módszerrel dolgozik, ami annyit tesz, hogy a „szent” jelenséget visszailleszti a maga eredeti kontextusába, az archikus lálekfoe — idézőj-eltel-eníti — és így írja le.) Mondata ellenfényében pedig ott a modern ember ontológiai bizonytalansága, a jól ismert, s az irodalomban, képzőművészetben is sokat tárgyalt rémisztő (de már-már megszokott) ,vagyok-e egyáltalán’, meg a valóság kísértetiessé, illékonnyá válása, amiből a banális (profánnál profánabb), de „biztos”, „biztonságos” életvezetésbe menekül. Eliade az archikus ember ONTOLÓGIAI SZOMJÁRÓL ír, ami a szent — a való — közelébe űzi őt. Emitt meg lelki szárazság, szikkadtság, sivárság.

Eliade, a rejtélyes kapcsolatok teologikus rendszerbe foglalója, e könyvében is szisztematikus: a tér, az idő, a természet és az egzisztencia szakrális dimenzióit veszi sorrá.

A modern térélmény leggyakoribb szimbólumai az útvesztő, az úttalan út, a határozatlan telep, a falakkal vagy rácsokkal (akár csillagrácsozattal) körülzárt börtön stb. Amorf, kaotikus illetve zárt, fojtó a tér, ahol élek. Térképzeteim szürreálisak. Ezzel szemben a szent tér a centrum, az abszolút realitás erejével bír, és mint AXIS MUNDI, a világ tengelye, biztos talajt jelöl ki az embernek. Engem a tér elnyeléssel fenyeget vagy fojtogat. A szakrális tér viszont nyit, vertikálisan, az ég és az alvilág felé. Forráserejű. A szent tér az a hely, ahonnlan kiindulva a káoszból kozmosz lesz: a teremtés, az alkotás bázisa. („Mindenki egy kis káosz” — írja Eliade másutt. Ezt is teremteni, kozmosszá itenni kell.) A szakrális hely orientációs pont: innen lehet megérteni a világot és az univerzumot. Megszakítja a tér sivatagos homogenitását (erre utal a küszöb és az ajtó szimbóluma), megtöri a szinteket: innen vertikálisan vezet az út (mint az oszlop, a létra, a hegy, a fa szimbolikája jelzi). A szent helyek alapítói, a letelepedők a teremtés ősaktusát ismétlik. Én az új lakásomat avatom, „szentelem” — az archaikus ember a világmindenségben való helyét.

A modem ember és az idő nehéz kapcsolatából most két szimptóm-át emelnék ki: az egyik a jelenbe záródás jelenlétvesztéssel tetézve, a másik az idődimenzió historikussá csupaszodása. Az előbbit sok idézettel lehetne illusztrálni Nyikita Mi- halkov filmjeitől a púnk „no future” üvöltéséig; álljon most itt egy szerény mondat 1940-ből, Raissa Manitain tollából: „A jelenben, mely megmaradt számomra, nem érzem magam jelen”. Az utóbbiról, időélményünk történelmivé szegényedéséről Eliade is többször szól, az egzisztencializmus és a marxizmus divatjának számlájára írva azt. A történelmi győzelem, a hatalmi harc rohamában, a politikai demagógia hajszája alatt az ember eldobta lényének kozmikus, ősi részét, mint fölösleges terhet, de még a -makrotörténelmi távlatokat is, misztérikus kapuitól félve.

A profán idő visszafordítbátatan múlásával szemben a szent idő spirálisain nő, mint a fenyőágak a törzsből. A itörténelem mítosszá transzformálódik, mert az örökkévaló be-betör a múló időbe és újjáteremti azt. Az ős-idő megidézése a rítusok közvetítésével történik. A rítus megidézi az isteneket, azt, ami igazán van, az eredeti, autentikus realitást. Az ünnep nem más, mint ontológiai törekvés. Az ünnepi szertartás megtöri laz idő múlását -és megnyitja a vertikális idő, az örök jelen-való rejtélyes forrását. Pilinszky két esszémondata ezt a vallásos ontológiát és az idő „vertikálisának” jelentését segít megérezni: „A múlandóság monotóniájában egyedül az öröklét ajándékozhat -meg bennünket reális tartalommal”; „Ha az ünnepnek van mozgás-mintája, mozgás-modellje, az semmiképp se la rohanó gép, hanem a virágba boruló fa”. Ez a szimbolikus kép a szent idő és a terem tés/új-jászületés -kapcsolatára is utal. Az újjászületés — a legnagyobb alkotás — pedig Eliade szerint az ontológiai szubsztancia felnövekedése és túlcsordulása.

De nem él már igazán ez a -növényi, természeti szimbolika. A természet már nem szimbólumok erdeje, nem mond semmit, csak -néma, idegen látvány, át nem élhető. Mint Tarkovszkij Sztalkerének kongó, és néha valamit dadogó természeti tá570