Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Pomogáts Béla: A Dél Keresztje alatt (Ferdinandy György: Szerecsenségem története) (kritika)
vissza a Dél Keresztje alá, hogy nem talál egy talpalatnyi helyet, ahol meghúzhatta volna magát.” Sikertelenek a hazalátogatások <is. A kötetnek két olyan elbeszélése is van: az Üresjárat és a Retro, amelyek a hős magyarországi tapasztalatait mutatják be. Keresi ifjúságának színtereit, régi ismerőseit, és rendre idegen tájakkal és emberekkel találkozik. „Talán — olvasom — ha észrevettem volna a folytonosságot. Ha csak egyetlen régi barátra akadok. Pedig keresltem, ha nem is módszeresen. Hogy ez itt a hazám, tény kellett volna hogy legyen, nem verejtékízű eredmény, csak azért, mert nagyon akarom.” És valamivel később: „Soha nem láttam ilyen világosan, hogy ez a keresgélés milyen hiábavaló. Mégsem tettem le róla egészen. A helyek alig változtak, ha nagyon akarom, még mindig megtalálom a szöget, amelyből — minden zavaró elem nélkül — csak az látszik, amit akarok. És végül is nem kerestem mást, mint elkallódott, fölöslegessé vált önmagamat.” Éppen ez az, ami nem sikerül, az elbeszélések hőse a megváltozott otthoni környezetben egyszerűen nem tudja identifikálni magát. A tárgyi világhoz már nem sok köze van, talán csak emlékeiben és álmaiban képes azonosítani önmagát azzal a kisfiúval, azzal a fiatalemberrel, aki egykor a Sashegy aljában, a Gerlózcy utcai tánciskolában, az Üllői úti pályán még bízott az élet értelmében. Az Üresjárat Budapestről visszatérő hőse zaklató kérdésekkel viaskodik: „Mit tegyen, akinek mestersége, hogy osztályozza, sorolja a kimondhatatlant, aki benne él az álmatlan éjszakák borzalmaiban? Legalább rendet tart az emlékeiben, félreteszi, ami zavarná, nem keveri össze a műfajokat.” Valójában ennek a belső rendteremtésnek a személyes igénye szabja meg Ferdinandy György írói szándékait, az -elbeszélésekben alakot öltő világképet és önvizsgálatot. Arról beszéltem eddig is, hogy a Szerecsenségem története minden darabja személyes jellegű, s Ferdinandy írói világát önvizsgálat és önértelmezés hatja át. Kivéve talán a Titótól Trujilloig című nagyobb novellát, amely egy Puerto Rácéban hányódó öreg magyar történetét beszéli el, szinte -a magnótechnika valóságközeli hitelességével. Létai úr, az elbeszélés hőse, pesti fűszeresként a nyilasokhoz csatlakozik, a felszabadulás után internálják, megszökik, ausztriai menekülttáborokban hányódik, később kijut a Dominikai Köztársaságba, ahol lőszert gyárt Trujililónak, a szigetország diktátorának, ezredesnek nevezik ki, a diktátor bukása után menekülni kényszerül, így lesz belőle San Jüanban ismét fűszeres. A beszámoló az ő kalandos életét beszéli el, a történetnek azonban igen fontos szereplője az író is, akinek az öreg elmeséli életét. Az író nam egyszerűen narrátor, szüntelenül önvizsgálatot kell tartania, hiszen őt is azzal fenyegeti sorsa, hogy Lóta-i úrhoz hasonlóan „magyar mamut” lesz egyszer a trópusokon. A Szerecsenségem története a személyes identitás meghatározásának könyve, egyszerre vet számot az otthontalanság veszedelmeivel és próbálja meghatározni a személyiségnek azt a végső azonosságát, amely nélkül élni egyszerűen -nem lehet. Számos nyugati magyar -íróhoz hasonlóan ezt a végső és elemi identitását Ferdinandy György a nyelvben, az ’irodalomban találja meg. A kötet záróelbeszélésében a következő párbeszéd olvasható: „Jorge, te miért nem mész vissza a -hazádba? — kérdezte Jo-an. — Nekem — mondtam — :a nyelv a hazám. Egy furcsa, -képzeletbeli ország: az irodalom.” Tegyük hozzá ehhez: a magyar nyelv, a magyar irodalom. És talán valamilyen szellemi haza, amelynek Budapesten és Puerto Ricóba-n egyformán polgára lehet valaki. (Magvető, 1988.) 568
