Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Pomogáts Béla: A Dél Keresztje alatt (Ferdinandy György: Szerecsenségem története) (kritika)
kíti meg. Ennek a ,/mozaiktechnikának” a természetét egyik elbeszélésének metaforikus „műhelyvallomása” a következőképp világítja meg: „Igyekszem pontosan fogalmazni, mint aki patak medrében kőről kőre lépeget.” Történeteit budapesti, elzászi, madridi és puerto-ricói emléktöredékek szövik át, nosztalgikus érzéssel idézi fel ifjúságának eseményeit, szívesen él az esszéisztikus kommentár eszközével. Élénk színekkel festi le az egzotikus trópusi környezetet, ironikusan szemléli a nyugat-európai és amerikai életet, és noha egész írói munkássága a nyugati világhoz, illetve az emigrációhoz köti, elbeszéléseit jellegzetesen magyarországi emlékek, álmok, mítoszok szövik át. Az idehaza megjelent elbeszéléskötet nem egyszerűen Ferdinandy György eddigi munkáinak válogatása vagy keresztmetszete, inkább megkomponált egész, szervesen alakított novellafüzér, amelynek egységét nemcsak a narrátor talán sztoikusnak nevezhető életbölcselete adja, hanem a főhős személye és a mindvégig érvényesülő elégikus hangnem is. Az elbeszélések hőse az író maga, az énformájú előadásmód mellett ezt igazolják a bőségesen fellelhető önéletrajzi motívumok. Az énformájú előadásmód szabja meg a történetmondásban érvényesülő szemléletet, az író elsősorban annak a személyiségképnek a magyarázatát adja, amely a hányatott gyermekkor és a nem kevésbé viszontagságos ©migrációs tapasztalaitok hatására létrejött. Ferdinandy állandó hőse magányos és otthontalan, környezetével szüntelenül perben áll, s ha ez a szembenállás 'enyhül, az nem az otthontalálásnak köszönhető, inkább annak, hogy a 'történetek hőse lassan-lassan „különbékét” köt mostoha sorsával és azzal a rideg környezettel, amelyben élnie kell. Gyermekkorát és kora ifjúságát, amelyekről Úlmos eső és Mágneses erővonalak című írásaiban ad képet, a sztálini (korszak — „Dzsugasvili rémuralma” — keserítette meg: szétvert család, haldokló apa, nyomorúság, kilátástalan jövő, amelyen legfeljebb az álmodozás enyhíthetett. A kötetkezdő elbeszélések az általános iskolás kisgyerek természetes módon naiv „nézetéből”, egyszersmind a későbbi felnőtt ismeretei nyomán ítélik meg a korszak visszásságait: „Mindenki hazudott azokbán az időkben. A 'tankönyvékben évről évre változtak a nemzeti hősök, az iskola pedig évről évre szemrebbenés nélkül leadta az anyagot. Itt, a trópusokon tudtam meg, azt is csak véletlenül, hogy az egész élettani tudásom fabatkát sem ér: Liszenko akadémikus hamis adatokkal dolgozott. Amit biológia néven tanítottak nekünk, nem volt más, mint szemenszedett ideológia.” A novellák hőse gyermekként eszményeket akar választani, a lehetséges eszményképek azonban rejtve maradnak előtte, következésképp „a Ferencváros csonka csapatából válogatottá össze eszményképeit”. A gyermekkor mindenféle frusztrációval volt terhes, a diktatórikus, zárt társadalom nem volt alkalmas arra, hogy igazi kötődések alakuljanak ki, legfeljebb ábrándozni lehetett: „A reménytelenség alacsony égboltja alatt az ember megtanul azzal élni, ami van. Álmodozni azért lehetett. Például arról, hogy kint a nagyvilágban pezseg az élet, míg a mii életünk csenevész lángja legfeljebb takarékon vacog. Az elvágyódás is halk, fájdalmas öröm, ameddig reménytelen. Ha pedig valaki megtanulta a türelmet, akkor hasznosan szemlélődhet Ördögorom apró szurdokvölgyében is, Las Vegas vagy a Grand Canyon helyett.” Ezek az álmok és ábrándok vezérlik a Mágneses erővonalak fiatal egyetemista- autóbuszkalauz hősét nyugatra, s minthogy a boldogabb főiskolai esztendők befejeztével megélhetést kell találnia, a messzi trópusokra. Erről a trópusi életről számolnak be az Üresjárat és a Szerecsenségem története című elbeszélések. Az új világ kezdetben izgalmasnak tetszik, az „idegen doktorokat” kitörő ovációval fogadják a távoli szigeten, az egzotikus környezet elragadó, az idegen emberek rokonszenvesek: „Különös sorsok, furcsa, festői figurák kavarogtak körülöttünk a tengerparton, ahol őreink árnyékában szürcsöltük az édes életet. Mintha a világ minden ki-siklott élete itt adott volna találkát egymásnak, a trópuson.” Mindez később nyugtalanítóvá válik, a bennszülöttek jóindulatúak, de sajnos buták, a sziget szellemi élete sivár, az egyetem nem tudományos eredményekre, inkább üzleti haszonra törekszik, s mindinkább kiviláglik, hogy az egész trópusi világ milyen idegen. A menekülési kísérletek kudarccal járnak, s utánunk az elbeszélések hőse „úgy megy 567
