Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Károlyi Csaba: "Forma és tartalom örök viszályában" (Thomka Beáta A pillanat formái című könyve és a szépirodalomról való gondolkodás szakszerűsége) (tanulmány)

murikra befogadhatóvá a művészi forma hordozta tartalom, azaz a művészi tartalmat hordozó forma.

Nehezíti kétségtelenül az elemzést a történeti vizsgálat. Már csak azért is, mert tisztázandó, hogy minek a történetét kell megírni. Az irodalomról való tárgyszerű gondolkodás általánossá válása figyelhető meg abban a mindenképpen bíztató jelenségben, hogy egyre több olyan munka jelenik meg, mely a Béládi Miklós felvetette módon a művek történetét írják meg. Ez kétségtelenül irodalomelméleti, azaz szűkebb értelemben vett poétikai, — a művészet anyagának megfelelően — nyelvészeti, retorikai nézőpontot igényel — de vajon feltétlenül az esztétikai elemzésen belül-e? Thomka Beáta nyelvi szöveg és művészi szöveg közötti aránykeresése végül is nyitva hagyja a kérdést. A könyv végén azt a dilemmáját is megfogalmazza, van-e egyáltalán értelme a poétikának. A könyv egésze azonban mindenképpen megengedi a dilemmának azt a feloldását, miszerint az irodalomról való gondolkodásnak a szakszerűség minél biztosabb megtartása mellett, hogy érvényes lehessen, arra is erőteljesen figyelni kell, hogy amit vizsgál, az a nyelv anyagán keresztül megvalósuló — művészet. A vele való foglalkozás pedig — miként a művésznek az alkotás — elsősorban: viszony a világhoz. És hogy a poétika minden kudarclehetősége ellenére képes ennek az érzékeltetésére, annak bizonyságául idézzük ide A pillanat formáinak végén olvasható azzal kapcsolatos sorokat, hogy a rövidtörtánet az a műfaj, mely az eszköztelenségbői előnyt teremtve vált mai korunk reprezentatív művészi formájává: „Nem azzal kockáztat, hogy erejét felülmúló feladatokra vállalkozik, hanem azzal, hogy az elvitatott dolgokkal együtt, mint amilyen a gondolkodás és alkotás szintézis érvényű teljességének, az életfolyamatok célirányosságának, áttekinthetőségének, az összefüggő világkép és a zárt formák kialakításának lehetősége, önmagát is elvitatja, feláldozza. Áldozata tanúságtétel a világ szellemi birtokbavételének lehetetlenné válása mellett.” Thomka Beátának ez a záró gondolatmenete, mely talán a legérzékenyebb és ennek ellenére (!) az egyik legpontosabb a könyvben, mégiscsak arra a következtetésre biztat (erőt adván ennek a recenziónak is), hogy művészetközeli gondolkodás és tudományos szakszerűség mégsem halálos ellenségei egymásnak.

(Forum, 1986J

565