Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Károlyi Csaba: "Forma és tartalom örök viszályában" (Thomka Beáta A pillanat formái című könyve és a szépirodalomról való gondolkodás szakszerűsége) (tanulmány)

való összefüggéséről. Egy példa: bár a szerző Babits forma-fogalmát idézve elemzi a Kosztolányi-szövegeket, a szövegelemzésekben — úgy érzem, elgondolása ellenére

— nem érvényesül a forma és a világlátás közötti valódi viszony. Babits így beszél a Thomka idézte sorokban Kosztolányiról: „Kosztolányiinál minden a formában van, szinte a legkülsőbb formában, stílben és szavakban. Forma és tartalom örök viszályában Kosztolányi a forrna párthíve.” Elemzéseiben — az idézetnek megfelelő módon — igyekszik a szerző is a forma párthíve lenni, iám szövegelemzésed helyenként úgy beszélnék a formáról, hogy nem igazán képesek érzékeltetni azt, hogy minden ebben a formában van, és talán nem érvénytelen, ha megfordítjuk a kifejezést: ebben a formában a minden van.

Az persze vitathatatlan, hogy míg a művészi beszédben tartalom és forma együtt áll, egyszerre, egyidejűleg jelenik meg, addig az elemzésben kényszerűségből szét kell váljon a kettő, hogy a művészetről való beszéd logikája érvényesülhessen. De ha művészetként fogja fel tárgyát, és csak ezen belül verbális közlésként, akkor állandóan érzékeltetnie kell valahogy, hogy a forrna és a tartalom fogalmai csak kényszerűségből válnak szét. A nagy kérdés tehát az, imit tegyünk akkor, ha már egyszer felismertük — Esterházy Péter mondatait kölcsönvéve, hiszen a művészettudománynak mindig fontos kontrollja az önmagára reflektáló művészi megnyilvánulás —, hogy a helyzet a következő: „A TESTEM — már á kifejezés önmagában is pontatlan, de lagalábbis félrevezető, mintha volna egy »ón«, akié ez a »test«. Olyan ez, mint amikor az irodalmárok tartalomról és formáról beszélnek; közkeletű szamárság.” (A rózsa). A művész — ha jó — a lenyűgöző 'természetesség látszatával hirdeti tartalom és forma egységét. A műelemzés spekulatív okoskodások szakmai alaposságot követelő rendszerén keresztül juthat csak el — de eljuthat — az esztétikai objektum (Bahtyin) mibenlétének feltárásáig. Felmerül a kérdés, hogy kidolgozható-e a művészetről való gondolkodásnak egy olyan módozata, ahol a formai és a tartalmi elemzés olyanformán összefonódik, mint a valóságban, azaz a műben, de úgy, hogy közben nem veszíti el másodlagos f unkcióját, és — akár a szükséges mértékben metaforikus nyelve ellenére is — szigorúan a műről beszél. Hia igen, akkor talán itt mutatkozhatna lehetőség a nálunk leginkább „tudományos”-naik ill. „imp- resszionisztikus”-nak nevezett két végletes kritikai, irodalomtudományi irány ellentétének feloldására. Miközben Thomka Beáta ezt az utat járja kritikáiban, tanulmányaiban, mostani poétikai munkája mintha — legalábbis részben — elfordulna ettől a lehetőségtől. Szakpoétikát kapunk, mely helyenként szándékosan, ám nem feltétlenül célravezető módon másodlagos fontosságot tulajdonít annak, hogy tárgya a művészi szöveg. És ezzel mintha megkérdőjelezné azt a bahtyini meghatározást, miszerint: „A poétika — ha rendszerszerűen kívánjuk meghatározni — az irodalmi műalkotás esztétikája” (A tartalom, az anyag és a forma a verbális művészetben). Ezzel korántsem azt akarom mondani, hogy Thomka Beáta poétikája az említett tanulmány fogalmad szerinti materiális esztétika körébe tartozna, hanem azt, hogy éppen annak veszélyét érzékelve nagyon fontos dologra irányítja rá a figyelmünket, ezzel a korábbiakban gyakorolt módszerét szándékosan pontosítani kívánó értekezői magatartásával: hogyan legyen az irodalmi gondolkodás egyszerre szakszerű és tárgyának megfelelő, kutatás és kísérlet. Ebben a monográfiában az elmélet inkább kísérlet jellegű, a gyakorlat, az elemzés inkább kutatás jellegű. Ennek a szétválasztásnak már önmagában a ténye is felveti azt a kérdést, hogyan lehetne a kettőt egyetlen dolgozaton belül folyamatosan összehékíterai. Mert — bár a művészet és a tudomány nyelve alapvetően különbözik — a művészettel foglalkozó, az azt leíró tudomány nyelve (nézőponttól függően sajnos vagy szerencsére, de szükségszerűen) művészetközeli akar lenni, hogy érvényesen szólhasson tárgyáról. Ez a művészetközeli nyelv azonban a leíró, elemző munkákban — (és ezt nagyon fontos tisztázni) nem az alkotói, hanem o befogadói alapállásból következik, mert hiszen épp a szakszerűség kritériumainak való megfelelés teszi szükségessé az elemző munka számára annak állandó észben tartását, érzékelését, hogy a befogadó

— „a forma társalkotója” (Bahtyin). Ezzel a társalkotói megismeréssel válik szá564