Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Károlyi Csaba: "Forma és tartalom örök viszályában" (Thomka Beáta A pillanat formái című könyve és a szépirodalomról való gondolkodás szakszerűsége) (tanulmány)

ellenére, hogy az elemzések szakszerűségéhez nem fér kétség, a kérdés mégis érvényes: milyen legyen az a dinamikus irodalmi folyamaitokhoz minél inkább, legalábbis a jelenleginél jobban közelítő poétika, melyre A pillanat formái befejezése után továbbgondolkodó szerző is vágyik?

Hogy ez a közelebb kerülés pedig lehetséges, és hogy ez mennyire az irodalomról való gondolkodásunk kulcskérdése, azt többek között éppen Thomka Beátától lehet megtanulni. Hadd álljon itt egy utalás ezzel kapcsolatiban Narráció és reflexió című könyvének ama a lenyűgöző gondolatmenetére, mely a szaggatottságra, zaklatottságra, töredékességre épülő modern próza és a modern társadalom lényegi összefüggéseiről szól Lucien Goldmann Robbe-Grillet elemzésére épülve, s melyből ide kívánkozik az alábbi alapvetés: „vajon nem olyan viszonyokat emel-e formaszintre (ti. a modern regény —, de tágadban értve az irodalmi imű — K. Cs.), amelyek közvetlenül jellemzik a világot, amelyben a regény létrejön?” (Új magyar regényjelenségek). Ezt a fajta gondolkodást, a művészi világlátás, világnézet vagy másképpen korhangulat és a művészi formák közötti összefüggések keresését érezzük kevésbé kidolgozottnak A pillanat formái című könyv konkrét szövegelemzéseiben. Azt az esszéírói (ám egyben >a művészet tárgyában a lehető legtudományosabb, vagy ha tetszik: legpontosabb) magatartást, melynek következtében az emlékezetes Mé- szöly-tanulimiányban (A jelenlét szemantikája) a művészetről való gondolkodás a tárgyalt művészethez közelítő mélységű tudott lenni. Azt a — mondhatnánk — komplex eljárást, melynek látóterébe egyszerre belefér, Thomka Este-rházy-elem- zéséből vett kifejezéssel élve, a mű „esztétikai-poétik'ai-szemantifcai koherenciája” (Az irónia prózai minőségei). Ám, úgy tűnik, a szerző most önként lemondott a »-kísérleti« elemzés teljességéről, talán, hogy kikerülje az ebből adódó személyes jelleget, talán éppen a szaktudományosság érdekében. Csakhogy a szaktudományosság szempontjából mindenképpen szükséges befogadás-vizsgálat — hacsak nem matematikai, szociológiai vizsgálathoz folyamodunk — az irodalomról író szerző személyes befogadási élményén keresztül látszik lehetségesnek. Ahogy érvényes az a kérdés, hogy milyen legyen a poétika, nehogy tisztán szociológiai legyen, úgy az a kérdés is érvényes, milyen legyen a poétika, nehogy tisztón nyelvészeti -legyen.

Jakobson egyik fontos megállapításából kiindulva — -ami már azért is célravezetőnek látszik, hiszen Thomka elméleti gondolkodása és elemző módszere nagyban támaszkodik az orosz formalista iskola, illetve még ennél is inkább az ebből elágazó, alapvetően már nem irodalomelméleti, hanem nyelvészeti (általában- strukiuralistán-ak nevezett) irányok eredményeire — talán megpróbálhatjuk körülírni említett dilemmánkat. Ezt mondja Jakobson: „a költői műalkotást valójában úgy kell tekintenünk, mint verbális üzenetet, amelyben az esztétikai funkció a domináns elem” (A domináns elem). Nem azt mondja tehát, hogy a műalkotás művészi közlés elsősorban, hanem azt, hogy elsősorban verbális, és csak ezen belül dominál a művészi funkció. Amennyire helytálló ez a felfogás a nyelvészet szemszögéből, annyira problémás az irodalomtudomány szemszögéből. Ebből az -elméleti kiindulásból következhet az az -elemző gyakorlat, mely A pillanat formáiban is tetten érhető, és amely — véleményem szerint — túlzottan -rábízza a mű elemzését a nyelvészeti, retorikai és ályen értelemben poétikai vizsgálatra, talán abból a nagyon lényeges meggondolásból kiindulva, hogy „a »tartalom«-nak a formánál reálisabb volta illúzió, és benne a létrejött változások igazi okainak és követelményeinek felkutatása mindig visszavezetne a formákhoz, és a tartalmaknál maradás felületen maradás lenne mindig” — ahogy Lukács György írja. Azaz: „a művészet formái kedvéért” érdekel minket; „A forma tehát a kritikus nagy élménye” (Levél a „kí- sérlet”-ről). Csakhogy a gondolatmenetnek ez csupán az egyik fele, folytassuk tehát tovább: „A forma a valóság a kritikus írásaiban, és -rajta keresztül kérdezi ő végső kérdéseit az élettől...” Míg az áttekintő fejezetekben érezzük, ho-gy Thomka Beáta többről beszél, mint szakpoétikai értelemben vett formákról, addig az elemző fejezőtekben néha azt figyelhetjük meg, hogy a tartalmi elemzések nem elég szervesen következnek a formai elemzésből. Hosszas és precíz „formai” elemzések után néhány oldalas összefoglalást kapunk a vizsgált formai jegyeknek a világlátással

563