Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Károlyi Csaba: "Forma és tartalom örök viszályában" (Thomka Beáta A pillanat formái című könyve és a szépirodalomról való gondolkodás szakszerűsége) (tanulmány)

zet.” Am ez a visszakanyarodás — ma legalábbis úgy tűnik — nam jelent visszatérést a „közvetlen elbeszélés”-hez, vagy ha igen, csak a „formátlanság” áttételéin keresztül.

Lövik Károly redukció iránt érzékeny rövidprózájának, Kosztolányi Dezső korai novelláinak és a Tengerszem-beli tollrajzainak, valamint Örkény István egyperceseinek elemzése egyrészt az elmélet gyakorlatban való kipróbálása, másrészt alapja azoknak a következtetéseknek, melyeket az utolsó fejezet foglal össze. Az elemző fejezeteket követő eszmefuttatás abból indul ki, hogy „a történeti és poétikai vizsgálatok egymásnak ellentmondó eredményei, a műfaji leírások eltérései” a legszorosabban összefüggnek a rövidtörténet elemi sajátosságával. Feltételezhető, hogy „e kis elbeszélő forrna kizárja a megszilárdulást”, és ezáltal nagyon mélyen érintkezik a modern irodaiam kánonokat elvető jellegével, azzal a ténnyel, hogy egyre több „a csupán »prózának«, »szövegnek« nevezett elbeszélés, melyekben nem ismerhetők fel sem a novella, sem az anekdota, sem egyéb konvencionális formák körvonalai.” Tegyük hozzá: talán még az sem biztos, hogy az ilyen szöveg mindig elbeszélésnek, epikai alkotásnak nevezhető-e egyáltalán. És bár kétségtelen, hogy a „balladaszerűen kötött novella” fabulám szerkezetű, metonimikus szervezettségű, ezzel szemben a rövidtörténetnél előtérbe kerül a szüzsé szerepe, ia narratív szerkezetet a metafora uralja, intellektuális sűrítettsége 'tehát megnövekszik, de meg kell jegyeznünk, hogy mindez a mai novellára is érvényes, sőt a nagyepikára is, így tehát a szakszerűség és elemezhetőség céljából szűkített tárgyú gondolatmenet paradox módon — és végső soron a szerző szándékával egyáltalán nem ellenkezve — mai prózánk egészére érvényes. Mert ha meggondoljuk, az, hogy „a rövidtörténet kivonja magát a steigeri alapkategóriák, az epikus, drámai és lírai fogalmai alól”, nem érvényes-e valójában a modem irodalomra általában? Miért hát mégis ez a rövidtörténetre-koncentrálás? A szerző egy Mdlivoje Srebro-idézettel válaszolja meg lezárásként a kérdést, mely esetleg a könyv végéig ott bujkál még az olvasóban. „Ha elfogadjuk az álláspontot, hogy a modernizmus a »történeti világ képéhez« (mely az epikusán megformált szerkezetben — a Totalitásban fejeződik ki) destruktív módon viszonyul, tehát a Totalitást romboló, deformáló töredékszerűségre irányul, akkor a rövidtörténet, a fragmentum (a mikroszerkezet) a modern érzékenység megnyilvánulásának és igazolásának leghitelesebb, par excellence műformája.”

Thomka Beáta gondolatmenete az átfogó, összegző fejezetekben végig következetes, nagyívű, lenyűgözően széles látókörű és nagyon fontos kérdéseket felvető. Az elemző fejezeteket olvasva azonban sokszor hiányérzetünk támad. Ügy tűnik, az összegző fejezetek jobban sikerültek, mint a három ,.mélyfúrás”. Arra kellene most már választ keresni, hogy ha ez így van, akkor vajon miért van így? A szerzőt érezhetően mélyen foglalkoztatja az elmélethez igazított elemzés/elemzéshez igazított elmélet kérdése. A zárófejezetben egy helyen ezt írja, elgondolkozva munkájának vállalt célján és értelmén: „Az egyetlen elbeszélő formára összpontosuló vizsgálat, mint amilyen a rövidtörténet fejlődésének, formájának, formacéljának és változatainak kutatása már-már kilátástalannak tűnik, ha tekintetbe vesszük a poétiika még mindig feszes, normatív beállítottságát, eszközeinek, fogalmainak korlátozottságát s a különbséget, mely emiatt a poétika és a dinamikus prózai folyamatok között kialakul. Ebben az egyébként természetszerű lépésvesztésben eredménynek számít egy- egy megközelítőleg pontos felosztás, vagy olyan elvek és szempontok kidolgozása, melyek nyomán némileg közelebb kerülünk a műfajforma megértéséhez és alakváltozatai áttekintéséhez.” Az elemző fejezetekben sokszor valóban az érződik, hogy ez az említett poétikai kutatás már-már kilátástalannak tűnik, ha célja a mindenre kiterjedő szakpoétikai formavizsgálat. Azzal, hogy a szerző egyetlen elbeszélő formára szűkítette a vizsgálódási kört, még nem szüntette meg a tudománynak a végtelenség igézetéből fakadó kudarclehetőségét. Ebből a konkrét szövegelemzésekben általa vállalt tudományosság-felfogásból valóban kétséges, hogy ikövetkezik-e az óhajtott eredmény, tehát az, hogy közelebb kerülhessünk az irodalmi műhöz. Annak

562