Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Károlyi Csaba: "Forma és tartalom örök viszályában" (Thomka Beáta A pillanat formái című könyve és a szépirodalomról való gondolkodás szakszerűsége) (tanulmány)

A könyv nagyon következetes, átgondolt szerkezetre épül. Három elméleti és szépirodalmi körültekintést adó fejezet fogja össze a három elemző fejezetet. A Narratív poétikai vázlat majd a Rövidprózai formák a magyar irodalomban című áttekintő fejezetek után következik Lövik, Kosztolányi és Örkény rövidprózájának elemzése, és a könyvet A rövidtörténet műformája és típusai című összegző fejezet zárja. A gondolatmenet váza a következő: először a szerző összefoglalja azokat az elméleti, poétikai kiindulópontokat, melyekre a továbbiak alapozódnak. Az elbeszélőszerkezet- ről gondolkodva a következő, a tartalom-forma viszonyával kapcsolatban fontos megállapításra jut: „A rendező elv totalitásként jelentkezik. A szerkezet a maga elvont rendszerszerűségében sosem jelenik meg, csak materializált részét, tartalmakkal átitatott formáját fedi fel. A szerkezét nem egyéb, mint a művészi kommunikáció történeti folyamatának működésben levő eleme, pontosabban esztétikai funkciót betöltő műalkotásetem.” (Fölmerül azonban a kérdés, hogyan tölti be a szerkezet ezt a funkciót?) Majd sorra veszi a rövid elbeszélő forrnák felépülésében szerepet játszó elveket és az ezeket kiegészítő műveleteket, retorikai rendező eljárásokat. Ezek végső soron vázlat- és töredékszerűvé teszik a rövidtörténet műfaját, a szerkezet tehát a nyitottság elvét érvényesíti, melynek lényegét a szerző egy Mallarmé költészetfelfogásához kapcsolódó és Kafkán keresztül a modern irodalomra vonatkoztatott Umberto Eco-idézettel világítja meg: „A sugalmazásnak ezzel a poétikájával a mű szándékosan nyitottá válik a műelemző szabad reagálása számára. A mű, amely .sugalmaz’, mindenkor az interpretáló érzelmi és képzeleti hozzájárulását realizálja.” Ennek ismeretében kérdés marad azonban, hogy a könyv miért nem fektet nagyobb hangsúlyt a befogadás vizsgálatára a nyitottsággal, a sugal- mazással kapcsolatban. A nyitottsággal függ össze a líraiság is, mely egyben a már említett metaforikussággal rokon. Erről olvassuk: „A grammatika eszköztárának korábban csak a költészetben alkalmazott tömörítő elemeit a sugalmazás narrációja kisajátítja, de nem költői, hanem prózai funkció betöltésére teszi alkalmassá.” A probléma felvetése, úgy érzem, nagyon fontos, a megválaszolása azonban egyelőre még várat magára, miként erre Thomka is utal egyik lábjegyzetében.

Az elméleti kiindulás lezárásaként Timyanov fejlődés helyett váltás elvére alapozva a dinamikus műfajfogalom mellett érvelve és a statikus műfajfogalmat elvetve állapítja meg, hogy a rövid elbeszélés nem a reneszánsz novellakánontól való „eltávolodásában érthető meg és tekinthető át, hanem valamely, időben sokkal közelebbi műfaji stádium fejleményéként”, de a részletes történeti-poétikai vizsgálat már kívül esik a könyv vállalt feladatainak körén, ami persze nem zárja ki a rö- videbb áttekintést a következő fejezetben, melyben irodalmunk rövidprózai formáinak történetéről van szó. A novella átalakulását és ezzel párhuzamos jelenségként a rövidtörtánet felívelését érzékelő szerző így foglalja össze a rövidtörténet vizsgálatának értelmiét: „Lehet, hogy nem a rövid történet az a műfaj, amely kiszorítja a novellát a magyar irodalomból, jelenlétével azonban alapvetően módosul nemcsak mai prózánk képe, hanem története is. Az egyik és a másik forma alakulásfolyamatai elválaszthatatlanok egymástól, függetlenül attól, hogy közvetlennek vagy közvetettnek tételezzük a novella és a rövidtörténet poétikai viszonyát.” A „szélesebb medrű narráció”-val .rendelkező beszélyibői vezeti ile la novella műfaját; az ellentétek regisztrálására alkalmatlan életkép (zsánerkép) műfajából a rajz műfaját. E kötöt- tebb, koncentráltabb új műfajok Thomka Beáta felismerése szerint a redukció elvével állnak összefüggésben, ugyanakkor kialakulásukban — azaz a magyar (rövid) prózában bekövetkezett váltás idején (Mikszáthnál és a századvég elbeszélőinél) — érdekes módon alapvető szerepet játszik az anekdota. A rövidtörténet kialakulása egyben a klasszikus novellakánon felbomlásával függ össze, azzal a folyamattal, melynek során „a közvetlen elbeszélés formaalkotó minőségei helyére az elbeszélt anyag formátlansága ikerül”, a kis- és nagyformákban egyaránt. Thomka műfajelméletének választott tárgyához méltó paradoxona a műfajtörténeti fejezetnek az a zárógondolata, miszerint: „A közvetlen elbeszélés formai hatásához évtizedekkel ké-. sőbb kanyarodik majd vissza a próza, ám nem a novella, hanem a rövidtörtánet alakjában. E pontig az út az elbeszélés, illetve a történet lassú tömörítésén át ve561