Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Károlyi Csaba: "Forma és tartalom örök viszályában" (Thomka Beáta A pillanat formái című könyve és a szépirodalomról való gondolkodás szakszerűsége) (tanulmány)

A pillanat formái című monográfia gondolatimenetének alapjai, csírái ott vannak már a szerző első könyvárnak, a Narráció és reflexiónak tanulmányaiban, kritikáiban is. Célszerű tehát először innen megközelítenünk új könyvét. Azt a Eichembaum és Jakobson által kifejtett elméletet, miszerint a metafora/metonímia oppozíció megfelel a költészet/próza oppozíciónak, Thomka Beáta továbbgondolja a 20. századi irodalommal kapcsolatban, az foglalkoztatja ugyanis „hogyan alkalmazhatók, alkal-. miazhatók-e egyáltalán ezek az oppozíciók a Joyce utáni modern próza értelmezésében”, majd erre a megállapításra jut: „Kételyei,nlk vannak... azzal kapcsolatban, hogy az új prózai tendenciák aidékvát módon megközelíthetők a metonímia irányából”. Mert egyrészt a modern próza határozottan elmozdult a meitonímikus nyelvtől a metaforikus nyelv felé, másrészt a (korábbi műfaji, műnemi határok eltolódtak, elmosódtak. A szerző által ebben a két pontban összefoglalt folyamatok, mint itt a nagyepikáról írja: „...szükségképpen lendítik ki a regényt a metafora (s ezáltal talán éppen a líra?) irányába”. A metafora — a szerző lényeges meglátása szerint — nemcsak egyes új regénytípusokban, hanem a rövidtörténetben is „szerkezeti rendezőelvvé lép elő” (Metaforikus folyamatok a regényben). Ez a meglátás alapvető szerepet játszik abban, hogy második könyvét a rövidtörténetnek szentelte.

A Narráció és reflexió egy másik helyén, a Balázs József kritikában (amely az egyik legsikerültebb a Balázsról megjelent kritikák közül) vázolja a szerző azt az előbbiekhez is kapcsolódó megállapítását, melyből szintén egyenesen következik gondolkodásának a rövidtörténet felé való fordulása: „A tudatosan vállalt elszegé- nyítés, a szemhatár bezsugorítása olyan új prózai tendencia, amely az intellektu- alizálódó próza mellett talán az egyik legparspektivikusabb irányzat: lényegét a nyelv lecsupaszítása képezi, mellyel valójában a nyelv teherbírása fokozódik.” (Keskeny sávokon). Természetesen ez a fajta redukció nemcsak a rövidprózában, hanem akár a regényben is megvalósulhat, de a rövidtörténet az a paradigmatikus műfaj, melynek vizsgálatán keresztül ebből a szempontból ráláthatunk az újabb próza egészére.

Indokolja A pillanat formáinak témaválasztását az a tény is, hogy bár a modern próza problémái elsősorban a regényaldmzésében keresztül már hosszabb ideje irodalmi gondolkodásunk homlokterében állnak (erre a szerző is hivatkozik, az ide vonatkozó fontosabb munkák számára érdekes megállapításait termékenyen be is építi gondolatmenetébe), és bár az utóbbi időben a novellaelemzés is kibontakozóban van (e (tekintetben Szávai János elemző-szerkesztői tevékenysége kiemelkedő), a rövidtörténet elemzése ezidáig nem vonzotta az irodalomról való gondolkodást. Így tehát Thomka Beáta tanulmánya már tárgyából következően is úttörő jelentőségű. Arra a prózai és többé-kevésbé epikai műfajra összpontosít, amely a hosszabb epikus formáknál is jobban igényli a lírai költészettel való összevetést. Mert ha a novella „a hétköznap költeménye” (Kosztolányi metaforáját kölcsönvéve), akkor a rövidtörténetet (most meg Pilinszíkyre gondolva) „a hétköznap négysorosá”-nak nevezhetnénk. Thomka világirodalmi kitekintéssel is alátámasztja, hogy a lét intenzitásának átélése, ill. a töredékesség, a műnaminműfaji keveredés is szorosan összefügg a rövidtörténet jellegével. A magyar irodalomból arra a vonulatra koncentrál (Mészöly, Ottlik, Hajnóczy és Esterházy nevével fémjelzi ezt a vonulatot), „melyből a rövidprózai elbeszélés lényegi átalakulására és a schlegeli eszmény megközelítésére következtethetünk: »Az igazi prózában mindennek hangsúlyosnak kell lennie«”. A magyar irodalomban, tudjuk, a modern próza előzményed a századforduló, a századvég novellisztikájában keresendők, innen egyenes út halad a Nyugat prózájának Kosztolányi fémjelezte irányához. Kosztolányi pedig újabb prózánk mestere, persze nem úgy, hogy egyedüli és mindenkié, hanem úgy, hogy a Kosztolányi—Ottlik—Esterházy ív modern prózánk egyik olyan (lényeges vonulatát jelzi, amelyen keresztül jól jellemezhető, leírható az egész prózai megújulás. i(Mikónt a rövidtörté- neten keresztül ia modern próza lényeges vonásai. Így kapcsolódik tehát a választott irodalmi folyamat — a századvégi novellisztikától Kosztolányin át mondjuk Ester- házyig —, a választott műfaj útjával — Lovaktól Kosztolányin át Örkényig.)

560