Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Károlyi Csaba: "Forma és tartalom örök viszályában" (Thomka Beáta A pillanat formái című könyve és a szépirodalomról való gondolkodás szakszerűsége) (tanulmány)
KÁROLYI CSABA „Forma és tartalom örök viszályában” THOMKA BEÁTA A PILLANAT FORMÁI ClMÜ KÖNYVE ÉS A SZÉPIRODALOMRÓL VALÓ GONDOLKODÁS SZAKSZERŰSÉGE Humán tudománnyal és ezen belül főleg a művészettudománnyal foglalkozó szak- könyv érdeme sokkal inkább inspiráló, együttgondolkozásra és egyben vitára késztető hatásában van, mint természettudományos értelemben vett kutatási eredményeiben. A kísérlet ebben az esetben éppen nem elmarasztaló minősítésnek számít, a kutatás kifejezés azonban esetenként gyanúsnak tűnhet. Mindezt azért fontos előrebocsátani, mert Thomka Beáta A pillanat formái című, A rövidtörténet szerkezete és műfaja alcímet viselő könyvében a kísérlet-kutatás szerzői dilemmáját érzem megtestesülni, mégpedig olyan formában (a szakszerű tudományos poétikai monográfia nagyformájában), mely definíciójából következően a kutatásnak kedvez. Ebben az értekező műfajban a szubjektivizmus, a rossz értelemben vett „impresszionizmus”, a nem-az-irodalomról-való-beszéd elkerülését elősegíti a gondolatmenet megkövetelte logikai rend, a szem előtt tartott szakmai cél, a választott módszer következetes végigvitele, a hivatkozási rendszer precizitása. És ugyanebből következik a műfaj gondja is: az értekezőnek állandóan ügyelnie kell arra, nehogy a szak- szerűségre — az érvényes kifejezés céljából — kötelezően figyelő szándék legyen pont az oka annak, hogy az alapos elemzés ellenére valahol elvész a tulajdonképpeni tárgy: az irodalom. Thomka Beáta mind az előnyöket, mind a hátrányokat érzékelve dolgozott, megpróbálván úgy kamatoztatni az előnyöket, hogy a hátrányok lehetőség szerint elkerülhetőek legyenek, vagy ne tűnjenek hátránynak. Könyve az igényes irodalomelmélet egy lehetséges útját jelöli, egyben egyfajta válasz is a szép- irodalomról való gondolkodás jellegét illető kérdésre. Ez a könyv tárgyának igen alapos, körültekintő vizsgálatán túl azért is nagyon fontos, mert problémafelvetéseivel és megkísérelt válaszaival, valamint elemzéseinek módszertani megoldásaival kapcsolatban a poétika és a műelemzés lényegi kérdései vethetők fel. Azok a kérdések, melyek végső soron mindig a tartalom és forma problémájára vezethetők vissza, és melyék a művészi szövegek elemzésekor újra és újra felmerülnek. Módszertani vetületűk pedig az a kétely, hogy — Cs. Gyímesi Éva szavaival szólva — „vajon megbízható-e az olyan elemzés, amelyben a kutató a saját élményét, olvasatát teszi vizsgálata tárgyává”, pontosabban: „megőrizhető-e a tudományosság feladása nélkül az olvasó és a kutató szerepének együttes képviselete?” (A műelemzés módszertanához) Ezeknek a kérdéseknek italán nem is az a természetük, hogy egyszer s mindenkorra végérvényesen megoldódjanak. De hogy a lehetőségeken belül mégis előbbre jusson (jó kérdés: hova előre) a művészetre figyelő gondolkodás, nem mondhat le az önmagára reflektálásról, az újragondolás — mind sikeres, mind sikertelen esetben — jól kamatoztatható impulzusairól sem. Ha tehát kérdések, dilemmák merülnek fel a könyvvel kapcsolatban, akkor az egyrészt annak tudatában történik, hogy ez a munka már megvalósult, míg a dilemma csak dilemma; másrészt annak tudatában, hogy a létrejött mű nem akármilyen színvonalú: immár figyelmen kívül hagyhatatlan elméleti segítőtársa a prózai művek (sőt: bármily furcsán hangzik a lírai művek) elemzésének, tekintélyes helyre tarthat számot kevés jelentős irodalomelméleti munkánk sorában. E sorok írója elismerését megpróbálja úgy kifejezni, hogy ,hangosan’ gondolkodik a könyv kapcsán benne felmerülő kérdésekről. Ez az írás tehát tiszteletadás és vita, a könyv felismert értékeinek szándék szerint minél alaposabb befogadása, törekvés megállapításainak, hozadékának elsajátítására, azaz továbbgondolás és a kérdőjelek kitétele. 559
