Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Bertha Zoltán: Sors és mítosz: Tamási Áron (A Szűzmáriás királyfi világképének fő vonásai) (tanulmány)

A döntően nem epikai, hanem .lírád fikcióteremtésből következik itt az elbeszélői nézőpontszerkezet különössége is. A modernista nézőpont-variációk és fókuszváltoztatások az európai regényben általában az egyes szereplő személyek, vagyis individuális tudatvilágok, egyéni szubjektumok között zajlanak le. Itt a narrációs nézőpont centrumában mintha egyszerre vagy váltakozva állna egy kollektív szubjektum, vagyis egy népközösségi tudatszféra, egy individuális szubjektum, a főhős Csórja Bódi szempontja és valami abszolút szubjektum, azaz transzcendens, világteremtő elrendelés, sors, irányítás. Ezek a pólus-áttolódások megállapíthatatlanná teszik, hogy ki voltaképpen az elbeszélés igazi alanya, s eszerint reprodukált népballadát, egy személyre koncentráló romantikus, hősi elbeszélést vagy szinkretikus, po- gány-keresztény szakrális üdvtörténetet, kijelentéses szent szöveget olvashatunk-e. Bizonytalan, hogy Csórja Bódiról szól-e egy kollektív vagy abszolút szemléletalapú történet, amelyben Bódi a neki törvényszerűen megfelelő helyet és szerepet foglalja el illetve teljesíti ki, és csak ebben a feltétlen determináltságban és elvárásrendszerben foglaltatik benne mitikus önirefilexiójia és világlátása. Vagy pedig az ő egyéni, önálló képességei és egyetemes felismerései vizionáltatják-e vele azt a létezésrendet, amelynek része a közösség öntudata és cselekvésmódja. Kívül vagyunk-e vagy belül, lehetséges-e azonosság és különbözőség ilyenfajta totális feloldása? Ez az a meghökkentő elbeszélésszerkezeti különlegesség, amely egyfajta olvasatban zavarónak, tisztázatlannak és ellhibázottnak ítélhető. Ezt a megoldiatlanágot, disszonanciát érzékeli Gaál Gábor is a főhős és a székely közösség viszonyában, s ezért mondja, hogy „Csórja Bódi reprezentánsa, nem szimbóluma népének”, sorsa „egy paraszt esztéta”, „egy művésztehetság vergődésének, meddőségének, elpusztulásának a tragédiája”, tehát „kivételes erő kivételes küzdelméről van szó, nem lehet egy népi élet küzdelmének szimbólumává”23. Valóban nem tekinthető Csórja Bódi a székely nép jelképének, hiszen mássága nyilvánvaló. De kivételessége gyökeres különnemű- ségnek sem fogható föl, egyedülisége nem valami szubsztanciális különállás, elide- genedettség, egzisztenciális magány, hiszen egyrészt sokféle cselekvésmódban és érzületfajtában osztozik közösségével, másrészt meglévő néptulajdonságok és karaktervonások minőség- és értékkoncentrációjának megtestesítője, harmadrészt pedig jellemző vallási és hiedelemtartalmak szellemi igazságértékének új ra-f elismerő je és felélénkítője, aktivizálója. Legfőképpen pedig a konkrét egyéni és közösségi létmegvalósulás transzcendentális előfeltételének és végokának tudója, látás és látomás lényegvalóságának egyesítő je. Olyan személyiség, aki a nép szerint lát, de a népet is látja, s egyszerre kiválasztottja, képviselője és szolgálója, gyógyító és megváltó ígérete, vezére és médiuma .annak, közbenjárója és fölső hatalmiak közvetítője. Ez a pozíció pedig az organikus ős- és népkultúra szerkezetében a karizmatikus vezéré, a sámáné, a magyar táltosé.

A FOLKLORISZTIKUS, MITOLOGIKUS MOTIVIKA RÉTEGEI

Ez magyarázhatja azt a kettős (kevert, összetett) aspektust, amely mégis belül marad egy adott mitológiai és hitrendszeren. Csórja Bódi nem vizionál mást, többet, legfeljebb intenzívebben, mint amennyit a közösségi tudat róla mint sámánképességű létekről feltételezhet; és viszont: a tragikum, szerencsétlenség, pusztulás illetve a remény között hányódó nép kínját, üdvét, megváltásra, feltámadásra érdemesül,tségét csak izzóbban, de inam másképp, a nép lehetséges és egy csoport reális önszemléletétől nem elszakadva érzi át Bódi. Ez a viszonyulástípus — ha nem mentve is fel, de árnyalva, enyhítve az egész könyv lélektani fogyatékosságait vagy „érthetetlenségeit” is — talán jobban indokolja Bódi viselkedésének módozatait, „furcsaságait”. Neki át kell élnie, mintegy magára kell vállalnia a kollektív veszedelmeket, szenvedéseket, az önpusztítás, önsorsrontás, tehetetlenség, passzivitás bűneit, vétkeit is. Nem egyszerűen „az egyéniség eltorzulása”, „az emberi értékek kisiklása”, „cselekvésképtelenség”, „impotencia”24, „csetlés-botlás”, „tettreképtelen- ség”25, esetleg „hétköznapi egyéniség”, „közönséges élet”20 ez; a „munkátlanság”

537