Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Karsai János: A képzelet édes ébredése, A menekülés lélektana, Sejtések korlátai (kisprózák)
KARSAI JÁNOS A képzelet édes ébredése CIGARETTAFÜST „A szóra sem érdemes dalgok azok, melyek engem főként érdekelnek.” Itt fi- gyelmezt8tőleg, de nem rosszindulatúan felemelte jobb kezének mutatóujját, s ezzel a göbökkel teli, venyigeszerű felkiáltójellel megkongatta a levegőt. Kiemelni igyekezett, s ez sikerült is. Felemelkedett tekintélyes karosszékéből, s kiordított az ablakon az udvaron játszadozó gyerekeknek: „Átkozottak!” Feje elvörösödött, tágra nyitott szája körül a bőr mély ráncokat rajzolva egymásra torlódott. Visszazökkent a helyére, tekintete megenyhült, jólesőn nyelt egyet. „Maga intézetünk legjobb növendéke, s ez kötelez.” Szerénynek szánt mosolyomra előredőlt, majdnem át az asztalon: „Félre ne értsen, szerződésről szó sincs. Viszonyunk egyoldalú, bármikor megszüntethető. Ebben van valami arisztokratikus.” Megint hátradőlt, .belefúrta magát a feszes, iám púpos kárpitba. Az udvaron erősödött a zaj, néha gólt kiáltottak, káromkodtak, veszekedtek. Végigfuttattam tekintetem a polcokon, az állandó félhomályban számtalan kötet porosodott. Diszkréten lenyeltem egy ásítást, egész arcom megfeszült, nyakam inassá vált. Kivehetően hallottam lentről a hangokat: passzolj már, te állat!, lőj! lőj! „Nem szándékozom figyelembe venni tétova negáoióit, fogadjunk el mindketten kiindulópontnak: ezeket Ön követte el.” Az asztalra dobott papírlapokra pillantva megadón bólintottam. (Nehéz csizmák dobogtak a falépcsőn. Azonnal belényilallt a felismerés: a bíboros gárdistái! Kétségbeesetten pillantott körbe: jó kardja messze a sarokban, három hosszú ugrásnyira csupán! Mégis: eiérheteltlen távolságnyira, hisz a letolt nadrág ... meg az az izé... D’Artagnan onanizált. „A markomban vagyok” ...) Előredőlt székében, ujjaival az asztal szélét mankodászta. „Több ez, mint egyszerű diákcsiny. Bár re- volúciót, vagy pestist nem kiáltok, de azért nyilvánvaló előttem célja, értelme.” A szó, a szó, a szó. Hallgatásommal védtem. Beletúrt írásaimba, erősítést keresve. Szeme felcsillant az újabb támpont láttán. „Muszorgszkij a pokol tornácán? Egy kiállítás képeinek parafrázisa?” (Öt szomorúság-alma. Az első: a végtelen magány sötét, csonthéjas almája. A második: nesztelen lépitek (távolodnak az ablak alól. A harmadik: ráncos lesz a héj, a levél, a gondolat, kezünk fején a bőr, s leülepszik benne a por. A negyedik: elfelejtett jelenések lég-bélül: mint mi. Az -ötödik: -magtalan.) „Nem kérdezem, hogy mi ez, átlátok a gondolatain. Egy vaskalapos igazgató esetében ez a -parányi szkeccs -súlyos rovat eredményezne.” (Banánfürtök erotikus tánca egy fallokrata összejövetelen. Minden felfelé mutat, nyers erő és sárga mézga. Felöltözött, térdelő nők a pálmafák mögött.) Valamelyest megnyugodva fújt egyet, s ha-ny-att dobta magát, nagyot döc- cenve a székkel. Cipője hozzákop-pant az asztalhoz, felpúpozta kissé a szőnyeget. „Én nem vagyok hajlandó mindent a pubertás számlájára írni. Itt szó sincs ilyesmiről. Maga már régen túlhaladta azt, mind testileg, mind szellemi527 «
