Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Elek Tibor: Téblábnyomok a lét homokján (Kolozsvári beszélgetés Mózes Attilával)

(torz) szülöttei. Más «résziről pedig, s ez az idegesítőbb számomra, ezek a hősök — ha más megközelítésből is — a drága rosszemlékezetű termelési regények hőseinek nem is oly távoli rokonai; az egyének manapság nem teremtenek szituációkat, hanem helyzetbe zártak, s ez a helyzet meghatározza egész valójukat, lényüket és minden cselekedetüket. Az úgynevezett „öntörvényű hősök” cselekedetei pótcselekvésekké lesznek oly módon, hogy az író számára a valóságban föllelhető hiányoknak a pótlására szolgálnak, ilyenkor a szerző nem a valóság kínálta helyzetekkel él, hanem, mondjam csak ki durván: ipszációit követ el, mert az úgy kellemesebb, mint a rút tényekkel szembenézve, ezeket „leképezni”. Öntörvényű hős csak az értelmes választás alternatív rendszerében létezhetik, nem pedig a „vagy erkölcsi, vagy gyakorló hulla leszek” választásában. Érdekes dolog, hogy a XX. század dráma- és prózaírói gyakorlatában nemigen vélek fölfedezni ilyen öntörvényű hősöket, csupáncsak Európának e szűkebb vidékén. Lehetne azt is mondani, hogy erre a hőstípusra csak itt van szükség, pontosabban: erre a hőstípusra csak itt van szüksége az írónak, mert fent «említett ipszáció folytán valamivel jobban érzi magát. Némileg megkönnyebbül... Tett egy kicsi valamit. Szolgált egy picit, hogy az emberek ne legyenek olyan borúlátók. Mert már !az is valami, ugyebár, ha a „boldog végkifejlet” helyett bár egy fölemelő bukással, messzevilágító hekatombával áldozunk felebaráti szeretetünk oltárán. Nem lenne-«e célravezetőbb okosan, «hűvösen és tárgyilagosain szemrevételezni, föltértoépezni, tudni és tudatni azokat a korlátokat, határokat, amelyeket — bizo«nnyal tudjuk! — nem mi jelöltünk ki és nem mi határoztunk meg? Ha a ma«gasztos felé tántorgunk „öntörvényű hőseinkkel”, elveszi szemünk világát a megdicsőülés és máríínium ígéretének káprázata, ami különben sem valami kecsegte«tő életcél, s nem is találom túlzottan művészinek, inkább csak műyinak. Hogyan (is mondjam: mintha a XX. századnak Itöbb tanuilnivaló- ja «lenne Mrozak „haláütangó”-jábál, «mint egy keserédesre hangolt opere.tt össztáncából, amelyet ráadásul még holmi mártírok és „ön(t)örvényeikben” forgó meg- dicsőültek járnak. Az öntörvényűség m«a lehetetlen. Hol nincs öntörvényűség, ott nincs öntörvényűség ... Érted-e az utalást...?

Első két kötetedben mintha a hétköznapok egyhangúságának, az emberhez méltó cselekvés lehetetlenségének, az elmúlás fájdalmának, a kiszolgáltatott, identitását kereső ember hangulatai tárgyiasulásának megjelenítése foglalkoztatott volna inkább. Az utóbbiakban mellettük fölerősödni láttam az egyén és a közösség viszonyának és az erőszak természetrajzának elemzését. Igazam van-e, s tudsz-e, akarsz-e erre valami magyarázattal szolgálni?

Szerintem e két témakör már első novellinóm óta együt jelentkezik mindabban, amit teszek, mintegy átfedik egymást. Valószínűleg az idők folyamán valamelyest eltolódott a hangsúly az egyén és közösség viszonyának szembenállása felé. Mit is írhatnék egyebet, ha mér nem tudok, s körülményeim folytán nem is akarok „öntörvényű” hősöket, holmi hőstetteket kitalálni. Egészen zsenge karomban fölmértem már (mert föl kellett mérnem), «hogy nem a hősök korát éljük. És egészen zsenge ko«rom óta érzem, hogy „között-állapatban” élek: tolmácsként két partner között, cigányként fehérek és négerek között. Leginkább túsznak érzem «magam, akiről még a zsaroló is tudja, hogy sosem fog érte pénzt kicsikarhatni a zsarolttól, s ráadásul még olyan túsznak, aki történetesen és időnként azt sem tudja, ki kit akar megzsarolni általa. Olyan túsznak, aki még csak megszabott árának nagyságát vagy csekélységét sem -ismeri. Aki időnként teher lehet mindenki számára, időnként kellemetlen, idegesítő, időnként meg is feledkeznek róla, hogy aztán máskor megint elővehessék. Beéred-e e-nnyivel, vagy súgjak még valamit a füledbe?

Köszönöm, hangzó szóból is ért az ember, nem csak suttogásból. Első köteted megjelenésének évében zajlott nálatok az emlékezetes Csipkerózsika-vita. Sütő András nemrég két ízben is, Magyarországon megjelent írásaiban, mintha a felmelegítésére tett volna kísérletet. Vajon miért látja ennek újra szükségét? Neked mi a véleményed a vitáról, de méginkább a vitatott problémákról? Nem azt kívánom, hogy tábort válassz, csak azt szeretném, ha elmondanád a véleményedet.

525