Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Elek Tibor: Téblábnyomok a lét homokján (Kolozsvári beszélgetés Mózes Attilával)
Annak idején, amikor az Igaz Szóban, úgymond, le akarták zárni a vitát, a rovat szerkesztője engem is fölkért, „mint legfiatalabbat”, hogy mondjam el véleményemet. Aztán megjelent az a lapszám (ebből szemelvényezett Sütő András — én nemrégiben egy Látóhatárban olvastam újra), természetesen „igazságtevő” cikkem nélkül. Természetesen, írom, mert mit is szólhattam volna bele egy olyan vitába, amelynek a valódi indítéka még ma is homályos számomra. Akkor is az volt, s most is az a gyanúm, hogy a vitatkozó felek nem arról vitáztak, amiről tulajdonképpen akartak, vagy szerettek volna. Nem értettem két hajdan volt jóbarát között azokat az indulatokat, amelyek a vitacikkekben egymásnak feszültek, s meg kell vallanom, nem is érdekel túlságosan a dolog. Mindkét írót értékén becsülöm, s nem óhajtom eldönteni: Ramek Zoltán volt-e szellemesebb, vagy Sütő András felelősségteljesebb, vagy fordítva és egyáltalán. Kár is lenne táborokra oszolni ezért, bárhol, bárkinek, mert szerintem mindkét író, ha más-más eszközökkel is, de lényegében ugyanazt akarja irodalmunkban. Én már ebben az életben úgysem érthetek meg bizonyos dolgokat, mert két alapvető emberi tulajdonság hiányzik belőlem teljességgel: a gyűlölet meg a bosszúvágy. Pedig olykor szeretnék gyűlölködni és bosszút állni. Maradt tehát az el- és lenézés, valamint a közöny. S mivel kvalitásaik okán egyik felet sem nézhetem le, ezért a közömbösség álláspontjára helyezkedem — a vitában. Azt viszont, hogy mi váltotta ki Sütő Andrásiból újból a közlésingert, tudni vélem: az egyik „indítóokban” magam is kaptam egy kis szerepet (tudniillik, hogy a cikknek rólam [is] kellett volna szólnia). A szóban forgó literary lady — hogy ne mondjam: kékharisnya —, a cikkíró (aki mellesleg úgy vélte, számon kérheti rajtam a hazai valóság ábrázolását — na ja, ért ő hozzá, ide jár nyaralni!), istenadta zsurnálkriti- kusi képességgel tudta kiváltani Sütő Andrásból a hajdani vita fölmelegítését. Később még egy újabb cikkével is. (Emberek vagyunk!) Hát ezért válasszak most, tíz év után tábort, vagy akár csak mondanék véleményt, ha már annak idején sem tettem? Van-e szerinted a mai romániai magyar írónak valamilyen speciális feladata? Igen, van, mint egyébként a világ bármelyik tehetséggel megvert írójának: írjon és — lehetőségei szerint — közöljön, a keservét! S az erdélyi magyar író egy kicsit mégimkább ... Ügy tudom, két köteted is megjelenésre vár. Ha mondanál néhány szót ezekről, s arról, hogy mi az oka késésüknek. Könyveim késéséről egyelőre nem beszélhetünk, mert tart még a kiadói év. Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című beszélyem a kiadónál (vagy hol) várja sorsát, már tavaly óta „leszerkesztve”. Nem mondok értékítéletet róla, mert nem az én feladatom. Azt viszont tudom, hogy „furcsa”, irodalmunkban jószerivel élőz- ménytelen. Hogy nem jelent meg — a terv szerint még e ’87-es kiadói év legelején —, az nem a Kriterion hibája, s nem az enyém. Tudom, Domokos Géza, a kiadó igazgatója mindent megtesz a megjelenés érdekében. A másikat most „olvassák”, címe: Yesterday, A vénasszonyok nyara és egyéb történetek, s a ’88-as kiadói évre ütemezték be. Ennél többet nem mondhatok róluk, mert sosem szoktam előre kommentálni könyveimet. Ez sem az én feladatom. Én, ha megírtam valamit, legfeljebb csak téblábolök körülötte, kérek vagy javasolok egy-egy stiláris kiigazítást (szerkesztői gyakorlatom mutatja, hogy tökéletes kézirat márpedig nincs), egyebet nem teszek. Mondom, téblábolök. És könyveink: téblábnyomok a lét homokján. Kolozsvár, 1987. VIII. 21. 526
