Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Mózes Attila: Szeptember végi csontzúzás (próza)
— Most nem lehet — válaszolja föl se tekintve. — Ezt — itt egy nagyméretű csontváz felé bö(k —, ezt itt még estig el kell teregetni. — Rühes, irigy pacák vagy, Varas! — Az — bólint helybenhagyólag, körönével vakarózva szánt végig tar, sercegő fején, majd az öcsédre pislant. — Te meg mi a túrót bőgicsélsz, pucás?! — Apa. .., apát... — hüppögi a kölyök. A Varas abbahagyja a döngölóst, rád néz, a nagyobbra. — Elvitték? — El, hál'istennek, azért lehetünk itt! Nem tudod, mikor, hogyan állt fel, de az elsült pofon máris ott ég a képeden, s még ugyanabban a pillanatban öcséd is a lábszáradba rúg. — Rühes Varas! — üvöltőd, aztán balkézzel már le is kapod az öcsi sofcdioptriás szemüvegét, ám az induló joibb csak a Varas markában csattan. Rángatózol egy darabig, de nem sikerül kitépned magad a szorításból. A Varas nem enged, kicsit később arrébb lök és az öcséd elé áll, kiterjesztett karral, védőn. — Majd otthon, te majom — vicsorítod, s nemzetközi jelzéssel, öklöddel kocogtatod az állad —, majd otthon, ott most szabadság van! Bal kezedből csüng a sokdrioptriás szemüveg, jobboddal dühös könnyeidet törölgeted. Az öcsi félrekullog, ő is törölgeti könnyeit, de a Varas már téged vigasztal. Lenyom a favágótőkére, kezedbe adja a fényesre koptatott nyelű, srapnelhüvelyből készült döngölőt, lábával eléd tol egy darab csontot. Lesújtasz. A döngést apró reccsenések kísérik. Ez megnyugtat. Zúzod a csontot, kifulladásig, időnként végigsimítod verejtékező homlokod, vagy töredezett körömmel vakarod fejed búbját. Lassan, kiszámítottan, megfontoltan zúzod a bordát, ahogyan azt a Varastól láttad, felszáradnak könnyeid, megnyugszol, lehiggadsz, érzed: ez az egyetlen értelmes cselekedet most a világon. A Varas összefont kanral nézi kitartó munkádat, az arcodon földerülő örömöt, s nem csodálkozik, mi élvezetet lelsz ebben a foglalatosságban, ő az egyetlen ember ebben a városban, aki nem csodálkozik ezen. Időnként elismerést várón pillantasz rá, egy picit még a nyelved is kidugod az igyekezettől, míg végre szűkszavúan meg nem jegyzi: — Jól van, öcsi. Még lehet belőled valami. Zúzod a csontot, belepirulsz az elismerésbe, időnként az elevenen megnyúzott kutyákra vagy a letaglózott, beteg vágómarhára gondolsz, meg arra, hogy vidám hely volt az a dögtelep, sok jó játék, csontzúzás, nagy trógerke- dések, a Varas éjszakánként egyre tágabb körben szertetalicskázott, hófehér csonttörmeléke, a porond, amelyen játszani, bohóckodni, komolyan dolgozni egyaránt lehet, s amely egykor, vagy talán nemsokára egészen a városig terjed, vagy a város idáig, utcáit, tereit, háztetőit lassan befedi a vakító fehér törmelék, ellep mindent, minden rosszat... * Mennyi vidámság, istenem, azok a szép gyermekévek! Mesélnél, de csak nézed a fiad távolról, amint a szűk játszótéren ténfereg, foglalt minden hinta, minden csúszka, s ha ürül is egy, néhány perc múlva félrelökdösik. All, ácso- rog azzal a néhány hasonszőrűvel együtt, esetlenkedik, messzire kirí a fölsza- badultan és vidáman játszó gyermekek népes csapatából. Szép gyermekkor, nézed. Neki már csupán ilyen játszótér jutott, egy-két játékot ismételgethet a végtelenségig, vagy félrevonulva tűnődik a maga módján, s bizonyára valami következtetésre jut. Szép gyermekkor, nézed. Istenem, mi lesz velük? Mi lesz velünk?...
