Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Elek Tibor: Téblábnyomok a lét homokján (Kolozsvári beszélgetés Mózes Attilával)
ELEK TIBOR Téblábnyomok a lét homokján KOLOZSVÁRI BESZÉLGETÉS MÓZES ATTILÁVAL* Néhány évvel ezelőtt egy interjúban a generációs hovatartozásod iránt érdeklődő kérdésre, Flaubert-t parafrazálva, így válaszoltál: „Ma génération c’est moi”. Legyen most ez a kiindulásunk. Miért érzed magad egyedül, hiszen a romániai magyar irodalomból is több, közel veled egykorú, kötetekkel rendelkező prózaírót említhetnénk (Bogdán László, Egyed Péter, Káli István, Mátyás B. Ferenc, Szávai Géza stb.). 1986-ban jelent meg az Ajtók című, fiatal prózaírókat bemutató antológia, melynek szerkesztői előszavában magad is felsorolsz néhányat a hetvenes években indultak közül. Igaz, épp arra hívod fel a figyelmet, prózájukban „nemhogy a közös jegyek, de még az indulás közös időpontja sem indokolhatna semmiféle összevetést, hasonlítgatást”. Miért nem? Mi az oka annak, hogy szíved szerint inkább a Forrás második nemzedékének prózaíróit vallanád nemzedéktársaidnak? Ma génération c’est moi. Nos igán, maradjunk meg tehát a parafrázisnál, bár egy alkalommal azt is kifejtettem, hogy az ón jajdenagy kezdeti magányom csak jó volt valamire; nevezetesen arra, hogy utólag is lehet nemzedéket választani, s meglehet, ez az igazi. Ez pedig nem korhoz, közös hab-ékhez, irodalompolitikái konjunktúrához, szépasszonyok nyoszolyáján való egymást-kereszteződéshez stb. kötődik. A nemzedék valami olyasmi, mint a közösen elkövetett bűn (ha már a nagy tettek nem adatnak meg nekünk): a szándéktól a kivitelezésig együtt éljük, tehát együtt kell viselnünk a következményeit is. És csak félig-meddig kényszerűen, s a kényszerűség mozzanata éppúgy föllelhető benne, mint a közös örömé. A közös eretnekség öröme ez, barátság is, kényszerűség is, s mindenekfölött a meggyőződés hajtja. Bizonyára van benne némi sorsszerűség is, ha itt- és így-létünket csöppet sem fellengzősen sorsszerűnek tételezzük. De egy irodalom, bármily kicsi lett légyen is, olyan aprócska azért sosem, hogy körén belül legalább két ember ne érezzen még külön közösséget is egymással. A „közel egykorú”, „kötetekkel rendelkező” felsoroltak nemzedékbe zárkózásával mindössze az a baj, hogy — csupán csak esztétikai okok miatt — egymémelyiküket képtelen vagyok nemzedéktársnak elfogadni. Ha ki akarja, nevezze ezt gőgnek. Ugyanakkor bővítenóm a nemlétező sort: a „közel” és „rendelkező” írók között van Györffi Kálmán és Molnár H. Lajos, akiket viszont szégyenkezés nélkül „nemzedéktársaimnak” neveznék. De térjünk vissza egy, a kérdésben fölmerült félreértésre: én nem érzem magam egyedül, sosem is éreztem, csak indulásom idején nem voltak olysyiok az „irodalomtörténeti” körülmények, hogy az embernek fia bolymelegben tudhatta volna magát. Voltak abban az időben, akik épp akkor veszítettek el egy nemzedéket, s nyüzsögtek mások, akiket én nem vállaltam volna. Jó is volt ez az egyedüllét: megóvott a szétrebbenő nyáj melegének kihűlését követő kellemetlen borzongásoktól. Az én „nemzedékem” tehát nem verbuválódott, ezért nem is volt manipulált, manipulálható. Ezzel persze nem azt akarom sugallani, hogy a „Péterek” s a nem is oly régen indult fiatalabb) román pró- zaíró-nemzedék (Mircea Nedeloiuék) manipulált, s már csak azért sem mondhatom, * Mózes Attila romániai magyar író, szerkesztő. 1952-ben született Marosvásárhelyen. Kolozsváron magyar—francia szakot végzett. 1976—1979 között Székelyhidason tanított. 1979-től az Utunk munkatársa, jelenleg a prózarovat szerkesztője. Kötetei: Átmenetek (1978); Egyidejűségek (1980); Fény, árnyék átdereng (1980) ; Üvegcsendélet (1982); Füstkorom (1984); A Gonosz színeváltozásai (1985); Epilog la un adio (Utószó egy búcsúhoz — Paul Drumaru fordításában, Mircea Ciobanu utószavával — Kriterion 1987). 520