Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Mózes Attila: Szeptember végi csontzúzás (próza)

— Elvitték apát? — kérdezted reménykedve, mert még kora délután volt.

— Igen — hüppögte rád se pillantva.

— De kocsival! — tetted hozzá egy picit büszikén.

Bólintott.

— Messzire? — nőtt benned a remény.

— Ühüpp.

Az öcséd már felrángatta a tiszta gatyát s abbahagyta a bőgőst. Intettél: lehet menni a Besei útra. Trógerkedni. Szótlanul, engedelmesen követett, mintha mindegy volna, mit tesz. Kint, a kapualjakba már kimerészkedtek a vénasszonyok. Állukkal felétek böktek, aztán jelentőségteljesen sutyorogták:

— Elvitték őt is ...

— Miért?

— Semmiért.

— Azért nem visznek el. Csak háznál pofoznak.

— Azt mondta, megócsult a marhalánc, de a fizetéséből nem tud egy cipőt venni a gyermekeinek.

— Az már más!

— Más, más, lelkem. Az már más!

— Ha nem egyéb, a szád ver a seggedre.

— Nem kell ilyeneket mondaná. Lám, mi itt vagyunk még.

— Egyebet nem mondott?

— Ki tudhassa azt? ...

•— Ha nem egyéb, a szád ...

Végig a Besei úton sehol egy lélek. Csak porban fürdőző verebek, némán gubbasztó csókák a telafonpóznák tetején, és a fülledt utószezoni csend. Az autóroncs-telepnél kis kitérőt tesztek, elfoglaltok egy-egy viszonylag ép kocsit, némán tekeritek a peneoet. Zoli egy idő után halkan burrog is hozzá, hangját nem hallani, de csücsörített szájáról láthatod. Kölyök! Micsoda kölyök!

Aztán a konmánykerékre csuklik feje, egy ideig akt hiszed, rosszul lett, ám csak bőg. Megint bőg! Micsoda kölyök! Beszuszakolódsz mellé, a kabinba, előbb elérzékenyülten átfogod rázkódó vállát, aztán durván rácsapsz.

— Megyünk a Varashoz!

A dombra kaptató ösvény egyre keskenyedik, a kormos csúcsú kémény mind jobban kiemelkedik, fönnebb nyújtózik a szeptemberi égre.

— Nos, elevenen nyúzzák meg őket, vagy sem? — kérded kajánul.

Elbizonytalanodik.

— Nem tudom, lehet... — s bepárásodott szemüvegét egy lassú mozdulattal följebb tolja meggyötört orrnyergén.

Előttetek a zömök, üvöltőén fehér épület, talpatok alatt már csonttörmelék vicsorog. Körülnézel, de nem a város felé. Inkább az erdőszegélyt fürkészed, mely egyetlen, szembántóan valamilyen színű fallá folyik össze szemed előtt.

— Szép itt — mormogod. — Itt kéne élni mindig, döngölni a csontot, aztán elhinteni. Egyre szélesebben, egyre nagyabb körben. Azt se bánnám, ha varas lenne a fejem ...

Megkerülitek a zömök kis épületet.

— Szevasz, Varas! — köszöntőd karlendítéssel azt a felnőttet, akit Botos Jóskán és Kecskés Ferin kívül tegezni lehet ebiben a városban. — Engeded, hogy döngöljek egyet? — kérded reménykedve.

518