Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Mózes Attila: Szeptember végi csontzúzás (próza)
pisztolyt, s míg a kanális fölé hajolt, ahol — fájdalom! — egy pillanat alatt eltűnt a kis szerszám, ugyancsak fojtottan szitkozódott, de végre elengedett. — Miért dohta be?! — vontad felelősségre ellenségesen, de immár lisztesebb távolságból. Óvatosságod helyénvalónak bizonyult, mert szinte mozdulatlanul lopta egy kicsit közelebb magát hozzád, aztán teljes erejéből kirúgott, de még idejében sikerült félreugranod, megkerülted a kisebbségi meggyfát, majd összeszűkült szemmel bűvölted egy darabig. — Rühes! — köpted a szemébe. Nem szólt semmit, csak óvakodó mozdulatokkal próbált becserkészni, egyre közelebb és közelebb került, lopakodott, már-már bohóckodásnak tűnt ez az egész. — Ssssssssssz! — sziszegted a fa törzise mögül, s amikor megpróbált mögéje ugrani, kezeddel fogózkodva ellendültél, félkört írtál le, s máris a spanyolnál kerestél védelmet. — Ssssssssssz! — folytattad a játékot, de semmi élvezetet nem leltél benne. Ugrott. Megint ellengtél előtte, vissza a másik fához. Fogcsikorgató csendben folytatódott a játék, a ballonkabátos háta meggörbült, fölpúposodott, valahányszor ugrásra készült. Egyre iszonytatóbib lett arca a sikertelen hajszában, s érezted, e fáktól bezárt térségben ő lesz a győztes, mert kitartóbb és nem fél. Amikor újra a törzs felé szökött, még egy lustának tetsző mozdulattal ellengtél orra elől, aztán vágtában indultál a szín felé, felugrottál az üres disznópajta kerítésére, fölvetetted magad a repedt cserapű fészer tetejére. Rég nem próbáltad, súlyosabb lettél azóta néhány kilóval, s a barnára párolódott cserepek vészesen ropogtak szandálod alatt. A férfi még egyszer a lábad felé kapott, de fürgén elrántottad, majd lábujjihegyen futva értél el a kupáscsere- pdkig, ahonnét már könnyen felugorhattál az alacsonyabb nyárikonyha-tetőre. Itt végre biztonságban érezhetted magad. Fölegyenesedtél, szétvetett lábbal álltái, s lenéztél a ballonkabátosra. — Ssssssssssz! Aztán megtapogattad eddig nem érzett, sajgó füled. A feketére dühösö- dött ballonkabátos is tapogatott valamit a kabátja alatt, majd kirántotta kezét, és csúnyán káromkodva rázta feléd az öklét. Egy ideig farkasszemet néztetek, aztán elhívták. Az a másik. Az egyre emelkedő háztetőn előrefutottál, egészen az első ház fölé, óvatosan lehasaltál a csatorna mellett, s nézted, amint azok ott valamin vitatkoznak. Valahogy nem volt kedved sziszegni. Aztán kijött apád, csupán fénylő tonzúráját láthattad idefentről. Görnyedt volt és kicsi. Mintha csak magától, a két ballonkabátos közé állt, aztán kimentek a kapun. Nemsokára felbőgött egy motor. Elmentek, gondoltad, hűha, kocsival vitték! Nagy szó volt ez akkoriban, amikor a város aranyifjúsága még fiákeren járt a férfit vágyó özvegy, vagy kifcapós asszonyokhoz, s egy óra múltán ugyancsak a konflis vitte őket a Súr- lott Grádicsba is. Autóval, hű! Ez már igen! A visszautat a tetőn már nyugodtabban tetted meg, nem vetted igénybe a disznóól kerítését sem, egyenesen és pehelykönnyedén landoltál a földön. Bent az öcséd éppen gatyát cserélt, bőgött szégyenében. — Bezártak a kisszobáfoa... összepisiltem magam!... — Pisis majom! — vetetted oda. Akikor a sarokban megpillantottad anyádat. A szoibormereven, ölébe ejtett kézzel ücsörgő nagyanyád mellett zokogott, ilyenkor nagyon megcsúnyult a félignyüt szájával meg azzal a fehér, tésztás arcával, amelyen végig és bőven csillogtak a könnypatakok. 517
