Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Mózes Attila: Szeptember végi csontzúzás (próza)

szosan, bütykös térddel és feslett ülepű klott nadrágban, nagy darab marme- ládés kenyeret majszolva, amelyikre időnként jut kevés avas vaj is. Most nem, csak ténfergés, és meleg, és marmeládé az udvar fáitól körülölelt térségben. A fauna: három szilvafa — besztercei — és kétt meggyfa; az egyik nemes spanyol, a másik csak afféle kisebbségi, de mind egyformán gennyezik a mézgát, mely dédanyád szerint kódistakony, jobb társaságban maeskaméz. Meg is lehet kóstolni, nem árt, csak valamivel kevesebb a cukortartalma, mint a marmeládéé.

Valahogy kimaradtál a buliból, amikor a családot beterelték, s csukódott a levélajtó az egész brancs mögött. A fészerben voltál, előszedted az ócska vásári pléh riasztópisztolyt, zsebedet megtömted papírral leragasztott végű parafadugóval, aztán ténferegtél tovább, azt találgatva, anyád miiért nem szólított téged is, amikor mind eltűntek a levélajtó mögött, a két ballonkabátossal, akik ebben a melegben sem lazítottak övükön, s láthatólag nem is izzadtak különösebben, mintha mással lennének elfoglalva s erre sem jutna idejük. Sokáig ültek odabent az árnyékban, te meg aszalódtál és unatkoztál a napon, egy ideig szárazon cserszegtetve az olcsó és otromba vásári holmit, aztán osaik úgy unalmadban dugót gyömöszöltél a csőbe, gondosan felhúztad a kakast, majd nyújtott karral, jó távolra eltartva magadtól az ócska szerszámot, mely bármikor szétvethette magát, percekig latolgattad, elsüsd-e. Mintha valami furcsa, megmagyarázhatatlan veszélyérzet tartott volna vissza, valahányszor mutatóujjad rágörbült a ravaszra, aztán megcélozva a nagy kék semmit, hirtelen elszánással megrántottad a kurta bütyköt.

A poshadt délutáni csöndben fülrepesztőén dörrent a riasztópisztoly, mesz- szire köpte a dugó darabjait, s a felhevült csőből bodor büdösséget árasztva csavarodott ki a lőporfüst, vastagon, mozdulatlanul terjengett a levegőiben, s még le sem eresztetted jóformán a kezed, amikor reccsenve vágódott ki a titkokra csukódó levélajtó, és az egyik riadt ballonkabátos esett ki rajta, két lépést botorkált, megtorpant, de jobb kezét egyetlen pillanatra sem húzta volna ki bal kabátszámya adói, mintha titkos, halálos sebet tapogatna ott. Rémült arccal kapkodta erre-arra fejét, s hogy senkit sem látott, hitetlenkedve meredt rád.

— Megijedt a bácsi? — kérdezted együttérzéssel, mert valóiban nem akartad megrémíteni ezt az idegent, a dörrenés pillanatában nem is gondoltál rá. A ballonkabátos lassan kivonta kezét a kabát alól, s arca ugyanakkor elfeketedett a dühtől.

— Szóval te voltál, tacskó! — közeledett fenyegetően, egy pillanatra sem véve le szemét a kezedben még mindig füstölgő játékszerről.

Egyszerre vontad fel mindkét válladat. Mit is tehettél volna? Megállt közvetlenül melletted, tetőtől talpig végigmért, majd lassú, késleltetett mozdulattal nyúlt a fejed felé. Nem hajoltál el, füled már a kezében, húzta és csavarta, fel, fel, egészen az üvöltő egekig, miközben egyre csak ezt tagolta:

— Szó-val-te-vol-tál-tacs-kó! Szó-val-te-vol-tál-tacs-kó!

— Szóval én... — nyögted, s nem tudtad pontosan, miért, de érezted: most, most nem szabad kiabálni, segítségért kiáltani, s főleg nem a félignyílt ajtó mögött tartózkodó apádhoz, akiről akkoriban már sejtetted, hogy nem a világ legerősebb embere.

Nem kiabáltál, fojtottan sziszegted, mintha vérre menő párviadal közben:

— ’Sszad meg azanyád!

A ballonkabátos egy hirtelen mozdulattal kirántotta kezedből a riasztó516