Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Mózes Attila: Szeptember végi csontzúzás (próza)
szenvedéllyel üvöltve a csataszót: „Kutyááá! Kutyááá!” Majd a jól végzett munka örömével, kerekeken guruló ketrecük mögött baktatva viszik az egymás hegyén-hátán marakodó kutyákat végig a Besei úton, fel a dombon, a krematórium mellé, ahonnét ilyen napokon még órák múlva is messzire elhal- latszik az állatok kétségbeesett üvöltése és halálhörgése, s nem tudtok elmenekülni a közeli roncstelepről, mert ezek a hangok odakötnek, az égre bökő, kormos csúcsú kémény fölött vibráló levegőre meresztitek szemetek, míg tombol a hagzavar, valami rémes folyik ott fönt, a dombtetőn, a krematórium mellett, s a fertályba visszatérve oly megnyugtató a vénasszonyok halk, fojtott sutyorgása, többnyire ilyesmi: — Hallotta, elvitték!... — Ötét is? ... — De még a szomszédot is. — Mit gondolsz, elevenen nyúzzák meg őket? — kérded kajánul Zolitól, aki erre összerezzen, megrázkódik, aztán tűnődő mozdulattal tolja fennebb sokdioptriás szemüvegét meggyötört ormyergén, mígnem tettetett szilárdsággal válaszolja: — Nem! Előbb lobunk ózzák őket, csak aztán! — Nem! Előbb megnyúzzák őket, s csak aztán! — Nem! Előbb . .. — De igen! — De nem! — De igen! Csaknem verekedés lesz a vége, miközben a városra puhán telepedik rá az este, a szorongással teli, éber és nyugtalan álmot hozó, pont akikor, amikor Hajdina néni, mondatára csukva a kiskaput, bemegy a házba: — Adjunk hálát Istennek, hogy nem minket... „Hála Istennek!” — susogja mindenütt a csend, az éj, mely többnyire jótékonyan eltakarja a szem elöl a csapódó ajtajú, csukott kocsit; csak féklámpái hunyorognak bele az éjszakába, aztán felpörög a motor; vége, ez most ő volt... Hála Istennek, csak ő volt!... Közben fent, a dombhát fölött delelő telihold fényében a Varas zúzza a krétafehér csontdarabokat, talicskájával a világító porond széle felé csikorog, s szép egyenletesen elhinti a törmeléket a tájon, mely minden hétközepén várja a guruló ketrecet a kutyákkal, s azt az egy-ikét városszéli gazdát, aki lógó orral ösztökéli fölfelé beteg vágómarháját az ösvényen, hogy egyetlen káromkodás kíséretében sújtson homlokára a balta fokával a remegő, csöppet sem tiltakozó állatnak, melynek hullája aztán eltűnik a vaspántos tölgyfakapu torkában, hogy utána csupán kiégett csontok maradjanak, meg a kémény csúcsa körül vibráló levegő a szeptember végi forróságban. Már csak a kutyák tiltakoznak, azok is hiába, de üvöltésük azért kilométerekre elhal- latszik a derűs, tiszta napokon. Ám most még éjszaka van, amolyan telihol- das, nyugtalanul, éberen alszik a fertály, csak a Varas mérd bizonyára most is az időt tompán döngő, srapnelhüvelyből készült zúzájával. Egyébként béke, béke mindenütt. Az udvar. Elöl, az utca felé a nagyház, a lakásotok, mögötte, befelé nyári melegekben is szemérmesen zárt ajtók délutáni sora. Most is, ebben a "zep- tember végi lustaságban, ittfeledkezett, túlérett, poshadt nyárban, amikor már fürödni sem lehet a Bikaúsztatónál, csak ténferegni az udvaron, tunyán, ko515
