Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Szepesi Attila: Álom az őskorról (Weöres Sándor: Mahruh veszése) (esszé)

monoton alaptónusának — a rettegés képeinek komor keretében, az elszabadult elemek egyszeri poklában véget-nem-érően hemzseg, forr a pusztuló élet. A tigris elveszti kölykeit. Barlangba tér a hontalan és eltűnt szeretteit siratja. Az erdő üsz- kében csak a tüzet-ólló szalamandra sütkérezik és odébb vad majom sípol egy gyerek combcsontján. Kép képre torlódik, dől, árad, elfedi az előzőt, ahogy a hamu- eső és a vulkán alázuhogó lángja temeti maga alá a világot percről percre. Fér-, gek és héroszok, királyok* és koldusok, bölcsök és futóbolondok egyként omlanak a pusztulásba — most nincs, ami őket megmentené. Tudás és emlékezet, hősi helytállás, remetei elvonulás és bölcs fintor? Valaha mindez tán segített, legalább egy- egy embernek, elviselni kínt és reménytelenséget, most az embernél erősebb világé a hatalom. Igaz, máskor, mindenkor az embernél erősebb világé a hatalom, de most kendőzetlenül is az, most mines kegyelem, remény és vigasztalás: most nyíltan üszkös és rémítő az őselemek fekete arca.

Kecskék rétje, fukar Jöhpruh, hol kő-résben gyér fű terem, roppant lapulevél terped, alatta gyík-torok dobog; gazdátlan csupasz gyerekhad pitypang-pehelyként szétrepül, csonka férfiak koldulnak s borotvált-fejű asszonyok.

És nem elég az elemi csapások sora, a vészterhes levegőben rontó hadak seregeinek elő a homályból, vonulnak kegyetlenül, rabolnak, gyilkolnak, gyújtogatnak. A természet böfögő, tüzéí-okádó dühe az emberi salakot is a felszínre veti, a pusztító hordát, mely vészhelyzetben mindig megmutatkozik, mindig előtűnik a sötétből, hogy a pusztulás, a rombolás démonainak bemutassa értelmetlen és roppant áldozatát, hogy koponyákból építsen klatedrálist és levágott fülek sorával mérje napjai múlását. És ahogy áradnak, dőlnek az elmúlás borzalmas képei — a vers hirtelen távolodni kezd. Talán a költő szándéka szerint, talán csak a vers belső törvényei kényszerének engedve, nem tudni, de ahogy gyűlik a részletek tengere — elkezdünk emelkedni, távolodni, mint a léghajós, mert közelről már nem fér szemünkbe a látvány, el kell tőle távolodnunk, hogy tekintetünk átfoghassa a képet, a megperzselt, üszkös pamnó egészét. És messziről a 'kép hasonlítani kezd egy mikroszkopikus lényekkel hemzsegő víztükörhöz, melyben nyüzsög, burjánzik a parányok sokasága — királyok és katonák, menekülők és üldözők, áldozatok és rombolók csak ezt iá féregszerű gomolygást fokozzák, ezt a nyálkés, mocsári tenyészetet, melynek partja és mélysége nincs, célja és iránya ismeretlen.

És ahogy a részletek egymásra torlódnak, és összetorlódva egymásba mosódnak, ahogy a kép kitárul — hiába a költő utalása az idegen bolygórendszerre, az ősi nyüzsgés képe megformálja szemünk előtt a Földgolyót, az őskor álmát a mindenkori jelenidőre rávetítve: városok és falvak, hegyek és völgyek, tengerek és szigetek, óriás-kontinensek életét látjuk egyetlen, véget-nem-érő láncolatban — hernyók és pókok, halak és madarak, erdei vadak és embertömegek iránytalan mozgását, gomolygását — a zöld vegetáció képeit, ahogy az életet termi és elborítja, meg az elemi csapásak felgyorsuló sorozatát, ahogy kultúrákét temet maga alá s új világrendek alapjait teremti meg az ürességgel. Erdők és pusztaságok helyet cserélnek, élők és halottak elkeverednek egyetlen emlékezetté, folyók hagyják el medrüket, hegyek omlanak sivataggá, kontinensek merülnek el a megindult vizekben, akár Atlantisz, Gondvána és Mu regés szigete az imaginárdus tengerek mélyébe. Mintha a dél-amerikai ismeretlen indiánok gránitkő-oszlopának ábrái elevenednének meg a vers soraiban, a mozdulatlanná vált és érthetetlenné távolodott szavak és jelek — köztük, mögöttük, bennük forr az egyszervolt élét, gyíkoké és szárnyasoké, férgeké és mitikus emberalakoké, akik minden kor tragédiájában átélik Mahruh őskorának borzalmát és minden időben Mahruh elmúlt és feledésbe-fakuló aranykorának mézére emlékeznek. Végül, a vers zárásaképpen megszólal a Negyven király éneke:

509