Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Szepesi Attila: Álom az őskorról (Weöres Sándor: Mahruh veszése) (esszé)
Legelőbb a part fogy el, később minden sziget és zátony, aztán a tenger, aztán a lény, aztán a sötétség, végül semmi sem lesz: ott megtörténik szabadulásunk. Mert szent és örök az üresség, s az emberben fészkel, és az ürességben fészkel az ember. Idegen földek és távoli népek zenéjében szólal meg néha ez a dallam, mert a magunk mindennapi zenéjéből nehezebb kihallanunk az őskor mindig jelenlevő hangjait. De ha messzi dobok szólalnak meg, asszonykórus sivalkodása hallatszik, mezítelen talpak dobognak a földön, gyerekek éneke csendül meg egy felszálló katicabogárhoz vagy sípok levegőbe fonódó kígyó-hangjai hallatszanak messziről, felismerjük a távoli és idegen dallamot, a közös emlékezését, a közös fájdalomét: pápua siratóénekben, bantu dobok dübörgésében, eszkimók monoton fóka-dalában és jakut sámán álomi beszédében ... Nem tudom, milyen lehet messziről nézve a Földgolyó. Talán kékeszöld. A levegő, a víz, a felhők, a növényi burjánzás színei tán összemosódnak egyetlen ködös, halványkék színképpé. Talán változik is néha, ahogy útját járja a Naprendszer harmadik bolygója, ahogy a tér újabb és újabb bugyrába merül, ahogy a csillagközi fények megvilágítják. De kell, hogy valami vörös fény is átvilágítson a zöldeskék ragyogáson, hiszen e planéta története a vér és a sebek története — véres születésé és véres pusztulásé. A Földgolyó története minden korban olyan, mint az álombéli Mahruhé, az ősbolygóé. Mahruh ugyan sohasem létezett, de minden, ami elveszett: Mahruh. Mahruh elveszett és minden, ami megmaradt, az álotmi Mahruh hiánya. Mahruh megmaradt és minden, ami elveszett: mi vagyunk, az emlékrbelen eml'ékezők. Mahruh elveszett és minden, ami megmaradt: Mahruh zenéje. Mahruh zenéje elveszett, de emléke tovább zúg a kövekben és a levegőben. A kövek álma és a levegő zenéje mindig Mahruh álma és Mahruh zenéje, mert Mahruh ugyan sohasem létezett, de minden, ami létezett valaha: Mahruh ... A vers keletkezésének dátuma: 1952. Rokonait megtalálni a magyar irodalomban nehéz volna. Talán nincs erőszak híján az összevetés: némi rokonságot látok a XVIII. századi Kalmár György parttalan, holdbéli hexameterei, meg a Mahruh veszése között. A két költő alkotásmódja más és más, mégis, alapvető gesztusuk, ahogy idegenül állnak, ahogy egy távoli (bármennyire is közeli) világot szólaltatnak meg, mutat talán némi közösséget. Fölvetődik persze a kérdés, mát jelent az ide- genség, s ez végül is kettős 'taszítás — Kalmár György bármiről beszél, ebédről, utazásról, daloló-játszó gyerekről: mintha egy idegen bolygón járna, s ugyanezt a gesztust érezhetjük ki Rou Erou énekéből, ahogy az ősbolygó pusztulását megeleveníti. Mert a „távoli világ” nem föltétlenül a térben és az időben távoli: a költői nézőpont természete szerint a jelen emléke is ősvilágivá tűnhet át sorról sorra és percről percre. Talán közelebbi rokona a Mahruhnak a Kalmár György-féle hexameter-monstrumoknál Juhász Ferenc korszakalkotó nagy verse, A tékozló ország. Ez a szerte- indázó eposz is egészen idegen a maga korában, egészen üszkös, fekete versfolyam. És születésének dátuma is csaknem ugyanaz, mint a Mahruh vészeséé. Juhász egy barokk költő álarcában szól az apokalipszisről, a pusztulás időtlen, bár mindenkor aktuális képeiről. Weöres ugyanezt teszi egy őskori költő álarcában. Amit elmond, talán kevésbé korhoz-köthető, de minden szava, gesztusa, minden dadogása és jajdulása a mindenkori gyászé, a korok feletti — és ezért örökké érvényes — fájdalomé. Novemberi számunkba■ újabb válogatást adunk közre a felkérésünk nyomán szerkesztőségünkbe érkezett írásokból. A teljes anyag karácsonyra jelenik meg az ÉLETÜNK-könyvek sorozatban. (A Szerkesztőség.)
