Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Beney Zsuzsa: A Háromrészes énekről (esszé)
BENEY ZSUZSA A Háromrészes énekről A szerkesztő vallomást vagy emlékezést kér, személyes szavakat a hetvenöt éves Weöres Sándor emberi személyiségéről. Hadd szólhassak a személyesein ismerős ember heilyett egy személyesen ismerős versről, arról, amellyel mindazok közül melyeket oly sokszor elolvastam és amelyeket megkíséreltem elemezni, a legköze- lebbien személyes kapcsolatba kerültem. Weöres egyik legismertebb és legrejtelmesebb verséről, a Háromrészes énekről írok, arról a költeményről, melynek ez a címe és nem a későbben adott Harmadik szimfónia. A régi, éppen megjelent versről és egykori olvasatáról szeretnék szólni — hiszen az olvasóval együtt a vers is érik, változik, elmélyül vagy megkopik az időben, megfoszthatatlanná válik a későbbi életmű hozzákapcsolódó asszociációitól és értelmezéseitől. Arról az időről írok, amikor a tizenhétéves diáklány megismerkedett a költővel és egy addig ismeretlen létélményt kifejező költészettel — az első találkozás élményéről, mely nemcsak Weöres Sándor költészetéhez, nemcsak a költészet egészéhez, hanem a világhoz fűződő viszonyomat is meghatározta. Bármikor is vettem kezembe későbben a Háromrészes éneket, mindig újra- és újraidézte legelső benyomásomat: az elbűvöltségét. A Medúza kötetet rögtön megjelenése után olvashattam, akkor már ismerve a költő előző kötetét, a Fogak tornácánt; már megvolt bénám a fogékonyság, az elvarázsolt létnek az a sejtelme, mely számomra, tizenhat-tizenhétévesen e költészet vonzerejét és újdonságát jelentette, a létezésnek egy olyan lehetséges szféráját, amelyről addig, legalábbis szavakba foglaltan, nem volt tudomásom —, de amely akkor az én létezésem szférája is volt: a lát megfoghatatlanságának, megfogalmazhatatlanságának az a sejtelme, mely, fiatal életem minden gyötreknes tapasztalata ellenére (a Medúza kötet 1947-ben jelent meg) távolról sem a lét tragikumát jelezte. Nem szubjektív emlékezésemmel kívánok elő tolakodni: a befogadásnak azt az élményét szeretném rekonstruálni, ami egy fiatal lány első Weöres-olvasatát jellemzi, s ami, a körülmények sajátos alakulása folytán nagyon is élesen megmaradt az emlékezetemben. Megmaradt — de nemcsak a saját körülményeim befolyásának hatására, hanem azért is — és talán elsősorban azért — mert ez a költemény magában hordja olvasatának ezt az elsődleges lehetőségét — mert bárki, bármennyi idős korában is veszi kezébe, éppen jellege miatt olvashatja úgy, mint egy, a költészettel éppen ismerkedő, mégis, a költészetet még a felnőtteknél jobban értő, nyelvére fogékonyabb fiatal — mint az, akinek világát éppúgy a költészet fejezi ki, mint akkor az enyémet Weöres költészete kifejezte. Érettebben — pontosabban: az érett kor analítikusabb gondolkodásával — nyilvánvaló, hogy a Háromrészes ének ha nem is filozófiai téziseket kíván kinyilatkoztatni, alapvető kapcsolatban van a filozófiával. Akkor, kislányként olyanféleképpen értelmeztem, ahogyan későbben, amikor már vérünkké vált a figyelem, a gondolkodás, sokkal nehezebben vagyunk képesek: öntudatlan gyönyörűséget idézett fel bennem, mintha nem is értelmes szavakból, osak muzsikából és a muzsika közben fel-felvillanó képekből, színekből, sugarakból állana. Az esztétikai élmény, amivel megajándékozott, elsősorban homogenitásának érzete, bűvölet, melyben az érzések megtorpannak mielőtt lehatolnának a gondolát rétegeinek mélységébe, hogy a költő számára elsődlegesen fontos tartalmat a gondolatok kihagyásával a léleknek más, nem gondolati szférájában keltsék életre. Ez a kifejezésmód és ez az ér495
